Úgy látszik, a zenei giccs rendszerfüggetlen. Bár az utóbbi pár évben az egységbe forrt Európát a könnyű műfajban demonstrálni kívánó zenei versengés elhagyta a reménytelenség zónáját, kimozdult a bóvli kategóriából. Korábban is volt persze egy-egy kiemelkedő egyéniség, jó dal vagy legalább meghökkentő produkció, de a masszív átlag nem adott túl sok okot örömködésre. Valaha ezen a viadalon bukkant fel Waterloo című dalával a svéd ABBA is, egy évtizedre kirobbanthatatlanná téve magát a magyar falusi búcsúkról, holtversenyben a Boney M. nevű formációval.
A mostani eurovíziós fesztivál valóban csupa vízió volt: a technikai személyzet megtanult virtuóz módon élőben vágni, a látványt személyre szabták minden fellépőre, sőt a nóták is elviselhetőbbeknek tűntek a korábbiaknál. Az jött le az egészből: egészen jó hely ez az Európa (talányos módon Ausztráliával, Izraellel meg egy sereg közép-ázsiai országgal kiegészülve). A verseny tisztaságához soha nem fűztem különösebb reményeket: a szakmai zsűri ténykedése átláthatatlan, a közönségszavazás meg konfúz. Körülbelül annyira manipulált és korrupt a szisztéma, mint az Európai Unióé: ott sem (itt sem) világos, ki a csuda emelte a székébe Junckert, Tuskot meg Schulzot. Hogy az istenadta (európai) nép nem, az biztos: e tekintetben lelkes Amerika-párti vagyok. Így viszont az eurovíziós dalverseny sundám-bundám eredményképzése lényegében leképezi az unióét. Olyan, roppant demokratikus elemek vannak benne, hogy szabad a szomszédot utálni, távoli országokat meg tét nélkül kedvelni – szülőhazára viszont nem ér voksolni, mert akkor folyton a britek vagy a németek nyernének, esetleg olyan perifériaországok, ahol annyian vannak, mint az oroszok.
Ettől azonban még teljesülhetne a Piramis együttes óhaja, miszerint „kívánj a szónak nyílt utat, s a dalnak tiszta hangokat”! Ám amióta az euro-táncdalfesztivált családon belüli erőszak keretében leteperte a politika, se nyíltságról, se tisztaságról nem lehet beszélni. Két éve például egy Conchita nevezetű összetett egyéniség diadalmaskodott, akiről nem tudni: egy női divatbemutatóról vagy egy szakállszépségversenyről tévedt-e oda. Akkor már-már úgy tűnt: a Strauss família, sőt maga Mozart is csak közbülső lépcsőfok a conchitai zenei magasságokhoz. Most meg egy Jamala nevű krími tatár énekesnő (egy nyíltan oroszellenes dalt előadva) vitte el a pálmát Ukrajna színeiben. A szakmai zsűrizés után az ausztrál induló vezetett, a közönségszavazatok alapján pedig az orosz; aztán a mindkét helyen második ukrán–tatár hölgy az újszerű összesítésben nevető harmadikként mégis megelőzte mindkét vetélytársat. Az eredménytől nyilván független, hogy a grúz Sztálin elűzte a Krímből a tatárokat, az ukrán Hruscsov egy tollvonással Oroszországtól Ukrajnához csapta a kies félszigetet, az európai status quót semmibe vevő Putyin pedig annektálta az orosz többségű területet. Érdekfeszítő kérdés, hogy Sztálin bűneit is Putyinon kell-e leverni.
A kombinált döntés nyomán az ukránok jókedvükben, az oroszok dühükben tombolnak. Az Örömódával dekorált européerek meg elégedetten hátradőlnek: jobban sikerült odacsapni, mint az ostoba gazdasági bojkottal; habár most meg majd az oroszok bojkottálják a jövő évi kijevi versenyt. Én viszont még emlékszem a polbeat műfajára. Még azok is szégyellték, akik előadták a Kádár-érában: át is keresztelték mai dalra. Nos, a mai dalt Jamala énekli: ez az europolbeat. Csak azt nem értem, miért nem nyert akkor toronymagasan a klasszisokkal jobb énekesnő, a vajdasági magyar Rúzsa Magdi?
