Százezrek hallották meg Merkel hívását, a gazdag jövő ígéretét, a szociális ellátások és a pontos vonatok földjének harsonaszavát, s kezükben biankó csekkel megindultak Európa virtuális határain át, hogy egy nap Mesut Özil legyen fiaikból. Aztán mire odaértek, a korábbi, hívogató kék-csillagos tábla mellett már fegyveres őr állt, s egy szót mondott: Passportkontroll.
Schengen az Európai Unió egyik legkézzelfoghatóbb vívmánya, a kék táblák rendszere, ahol – elméletileg – békében megfér egymás mellett mindenféle kisebbség. A határ csak egy eszmei képződmény, nincs jele a földön, ki tudná ezt jobban, mint épp mi, magyarok. Csakhogy kiderült, az Európai Unió akkor működik jól, ha a tagoknak jól megy, vagyis ha Németország sikeres. A prosperitás vonatára mindannyian felülünk, bicikliutat építünk meg szélturbinát, s elfelejtjük, hogy alapvetően az élet nem erről szól. Vagyis a mi életünk igen, de mi vagyunk a választott kevesek, a zöld, dús és gazdag Európa fiai, akik ezt megtehetik. Mások nem. De mi is csak azért tehetjük meg mindezt, mert a bicikliútépítő gépeket a németek gyártják, a szélturbinák pedig a hamburgi szárazdokkban készülnek. Majd megérkeztek Ázsia szegénylegényei, akik közül sokan valóban szíriaiak, valóban menekülnek, és valóban rászolgáltak a segítségre, de a milliók közül senki se tudja kiválasztani őket. Németország nemrég félmillió menekült integrálását még gyerekjátéknak tartotta, de 15 ezer ember hirtelen felbukkanása máris rémült kapkodásra késztette Berlint.
A nagy egység pedig széttöredezett. A Bajor Szabadállam kormánya tajtékzik a német kancellár és helyettese felelőtlensége miatt. Európa egy ideig még lefotózza az édes kisgyerekeket és Johnnyt, a macskát, amely állítólag Szíriából utazott egész Röszkéig gazdája vállán, lenácizza Orbán Viktort és Magyarország népét, mert ez amolyan népi sport, a gyenge politikusok módszere, a végső kudarc elkerülése ellenére használt adu ász, majd hirtelen szétesik. A virtuális határok fizikailag is láthatók lesznek, a katonák és a rendőrök visszatérnek az út mellé. Schengen szellemében, nyilván, hiszen ha nagy baj van, akkor a határőrizet visszaállítható, amíg a vész el nem múlik. Csakhogy egyelőre annyit sejthetünk, hogy iszonyatosan nagy a baj, a fennálló védekezési rendszereink nem működnek, a határtalan liberalizmus receptje életidegen és erőszakos, s csak a bajt fokozza, így marad a puskatus, a szögesdrót s annak elrettentő ereje. Nem megoldás, persze. De a tüneti kezelésre szükség van, hogy álmodozhassunk még Európáról. Na nem arról a régiről, amelyik épp most hal meg. Hanem a soha körül nem írt, de mégis létező kontinensről, a közös örökségről. Az EU bizonnyal változni fog, mert ezt a válságot nem fogja túlélni a mostani struktúra.
Schengen addig él, amíg a szelleme él, és az nem egy jogi formula, hanem nagyon is érezhető, közös gondolat, miszerint Budapesttől – vagy még inkább Szófiától – Lisszabonig hadd utazhassunk szabadon, ha jól esik. A nagy bajban pont ez az eszme halt meg. Akkor viszont az is kérdés, hogy élt-e valaha egyáltalán, vagy csak egy szépen megszerkesztett, gazdaságilag hatékony jogszabályt hittünk eszmének, amelynek nagyon sok haszonélvezője volt, de soha nem volt mögötte tartalom.
