Nem lehet idény eleji formával vádolni a politika szereplőit, a parlament idei első ülésnapján gyakorlatilag ott folytatták, ahol ősszel abbahagyták. A miniszterelnök történelmi visszatekintéssel fűszerezett felszólalásában arról az esélyről beszélt, amit az elmúlt több mint száz évben soha nem sikerült megragadnia Magyarországnak. Most ismét lehetőség van a felzárkózásra Európa gazdagabb feléhez, ugyanakkor számos hátráltató tényezővel, sőt veszélyforrással is számolni kell. Ezek, illetve a külföldről pénzelt álcivil hálózatok befolyásolási kísérleteinek kivédése lesz idén az egyik legfontosabb feladat. Az újabb nemzeti konzultációval Orbán Viktor tematizálta is a következő hónapokat.
A Brüsszelből várható támadásokon túl hazai pályán sem gondolja mindenki úgy, hogy a magyar társadalom sikere fontosabb a hatalom megszerzésénél. Nem azzal van baj, ha egyes pártoknak, politikusoknak eltérő a társadalomképük, máshová helyezik a hangsúlyokat, és nem ugyanabban a gazdasági modellben hisznek. Léteznek azonban nemzeti érdekek, amelyek nem ideológiai vagy ízlésbeli kérdések. Ilyen közös cél lehetne az olimpiarendezés ügye, amelyben másfél éve még összhang mutatkozott a magyar politikai szereplők között is, mára viszont a kormány gyengítését célzó támadássorozat egyik elemévé silányították.
De mindez túlmutat az olimpián, arra utal, hogy a baloldal nem tudott elszakadni az elmúlt hosszú évtizedek destruktív gondolkodásmódjától, amelynek lényege, hogy mi, magyarok, nem vagyunk képesek komoly teljesítményekre, maradjunk csak az ülepünkön, abból nem lehet probléma. Persze mindig egyszerűbb azt megmagyarázni, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, mint tenni valamit.
A balliberálisok mellett a Jobbik elnöke is igyekezett némi politikai tőkét kovácsolni a NOlimpia örvén, mondván, hogy egy személyben Orbán Viktor az oka a hirtelen pálfordulásnak, aminek köszönhetően támogatókból sokan hangos ellenzőkké váltak. Az érvelés alapvető hibája, hogy akkor is Orbán Viktor volt a miniszterelnök, amikor még minden párt lelkes híve volt a budapesti rendezésnek. A szópárbajba – az őszi parlamenti üléseken már megszokott módon – becsúszott némi személyeskedés is, ezúttal bizonyos „férfiszoknyák” körül.
Bár Vona Gábor személyes megtámadtatásként élte meg a kormányfő visszavágását, nyilván nem minden hátsó szándék nélkül mondta ezt megelőzően, hogy Orbán Viktor Tarlós István „szoknyája” mögé bújik. Nem túl férfias arra panaszkodni, hogy az ellenfél visszaütött.
Személyeskedésből nem volt hiány az MSZP hétvégi rendezvényén sem. Botka László már miniszterelnök-jelöltként osztotta ki riválisait, Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort. Szerinte „csak akkor jön el a konszolidáció, ha ők kikerülnek a politika szentélyéből”. A szegedi polgármester biztosra menne, ellenfelek nélkül garantált a győzelem. A politika ennél azért rázósabb terep, ahol nem csak a szavak számítanak, tenni is kell a sikerért, a múltat pedig nem lehet csak úgy eltörölni. Botka szombaton olyan elánnal szapulta a 2010 előtti baloldali kormányokat, mintha ő maga a környékükön sem lett volna.
Az unalomig ismételt lózungok szombaton is elhangzottak – az egészségügy és az oktatás rendbetételétől a korrupció felszámolásáig –, de a megvalósítás mikéntjéről nem beszéltek, eltekintve néhány nem kevéssé populista intézkedéstől, mint például a gazdagokra kivetendő különadó. Előkerült a szociális demagógia körébe sorolható „feltétel nélküli családi alapjövedelem” lehetősége is, de ennek csupán a megvizsgálását ígérte Botka László. A polgármester elővett még egy régi „csodafegyvert”, a jobb- és baloldal közötti árok betemetését, amivel már Medgyessy Péter-i magasságban érezhette magát.
Az ellenzéki alternatívában nem állt be minőségi változás a múlt őszhöz képest, csak a reménybeli miniszterelnökök száma növekedett. Éppen egy botkányival.