Szíria maga a földi pokol. Bombázások érik egymást, a valaha szép városok romhalmazzá váltak, a lakosság menekül, a hadsereg szétlövi az épületeket, a terroristák bombát rejtenek az autók alá, mindenki menekül, amerre lát. Legalábbis minden híradóból ez derül ki. Húszmillió ember, akik bármikor meghalhatnak. Akiknek egy választásuk van, és ez a menekülés. Csakhogy a világ nem ilyen, és az emberek sem ilyenek. Szíriát ki akarják végezni, de Szíria azért még ma is él.
A szíriai futballbajnokság 2015–2016-os idényét az al-Dzsais nyerte, a meccseket Damaszkuszban és Latakijában rendezték biztonsági okokból. Utóbbi városban a háborúról leginkább a tévéből és rokonoktól értesülnek, az életük szinte semmiben nem változott meg. Damaszkuszban is élnek az emberek, nyitva tartanak a kávézók, a bombázásokat megszokni nem lehet, de a lakosság túlnyomó része továbbra is igyekszik folytatni az életét úgy, ahogy tudja.
Még az ostromgyűrűbe zárt Aleppóban is működnek az iskolák, az osztályok ugyan jóval kisebbek, az oktatás nehézkes a front mozgása miatt, mégis felkelnek a gyerekek minden reggel, elmennek az iskolába, és bíznak abban, hogy jól fog sikerülni a matekdolgozat. A most zajló mekkai zarándoklatra nagyjából kilencezer szíriai érkezett.
A résztvevők kifizették a nagyon borsos részvételi díjat, a szállást, az útiköltséget, megígérték Ali bácsinak, aki nem tudott eljönni, hogy imádkozni fognak érte, biztosították rokonaikat, hogy vigyázni fognak a nagy tömegben, majd a nagyjából egyhetes zarándokutat követően felszállnak a repülőgépre és hazatérnek Szíriába, a veszélyes, halálos, de így, romosan is gyönyörű hazájukba. Mert Szíria hazahív.
Ezt az utat nemcsak ők teszik meg, hanem azok is, akik eljöttek Szíriából. Vagy azért, mert kibombázták őket a házukból, vagy nem bírták ki az állandó veszélyt, nem merték kockáztatni a családjuk életét. Olyanok, akik velük együtt indultak el, felültek a vonatra, amely nyugatra vitte őket. Ahány ember, annyi történet, annyi magyarázat, annyi indok.
Volt, aki kicsi poggyászában hozta minden kincsét, és soha nem fogja megszokni, hogy a családja nincs többé, és van, akinek minden kincse egy téglányi hasis, családja soha nem is volt, csak papíron, amióta Európában van és amióta ez kifizetődő. Néhányan pedig úgy döntöttek: a veszélyes, halálos, de romosan is gyönyörű hazájukba mégis vissza lehet térni, ha csak rövid időre is, épp annyira, hogy a fontos embereket meglátogassák, akik egy tea mellett rákérdeznek, miért jöttél vissza, miért nem harcolsz itt, és milyen az élet ott, Frankfurtban.
Az európai szabályok nem teszik lehetővé, hogy egy valahonnan menekülő embertől megkérdezzék ugyanezeket, mert magánügy, hogy ki hol tölti a szabadidejét, amelyből persze egy munkanélküli esetében van bőven. A helyzet fonáksága azonban az, hogy úgy tűnik, egy bizonyos réteg foglalkozása konkrétan a munkanélküliség, és nekik is jár szabadság, hogy kipihenjék a semmittevés fáradalmait.
A szíriai polgárháború, amelyben a polgárok csak elszenvedik, hogy mások az ő földjüket használják játszótérnek, soha meg nem bocsátható nemzetközi bűntett. De az embert megtörni sokkal nehezebb, mint azt gondolnánk. Azok a házak újjá fognak épülni, ott emberek fognak élni.
Olyanok, akiket egykor kibombáztak a házukból, és akiket sírva fogadnak újra a rokonaik, és olyanok is, akik láttán kiköpnek az emberek, mert senkiházi gazemberek voltak, becsaptak mindenkit Szíriában és Európában is.
A hivatásos léhűtők, a szerencsevadászok, a messziről jött gyilkosok. Akik a pokolban érzik jól magukat, és ha nem az van körülöttük, hát megteremtik. Persze csak ha hagyjuk.