Érdekes időszakot él a magyar közélet, csak úgy sorjáznak mostanában a képtelennél képtelenebb felvetések, megszólalások. Némelyek például minden alapvető információ híján foglalnak állást nemzetközi jogról és menekültügyi kérelmekről, mások pártirodai tűzvészekről és elégett könyvelésekről alakítanak ki teóriákat. S olyanok is akadnak, akik egyenesen az élet értelméhez igyekeznek eljutni, feltéve a kérdést: minek Magyarországra több gyerek, és megoldhat-e bármilyen problémát a gyermekek növekvő száma.
Talán senki sem lepődik meg azon, hogy a gyermekvállalás jelentőségét jórészt a baloldali, liberális szereplők firtatják. Némelyek közülük nem állnak meg a kérdés felvetésénél, rövid úton eljutnak az ítélethez is, kimondva, hogy a családoknak címzett állami összegek kifizetése legalább részben felesleges.
Felesleges, mert a lakosságszám csökkenését senki, sehogyan nem tudja megállítani, ha pedig valami furcsa véletlen folytán mégis jóval több gyermek születne idehaza, mint korábban, akkor sem leszünk kint a vízből, mert a fiatalok többsége idővel úgyis Németországban köt ki.
Egyes ellenzéki politikusok és a magukat civilnek nevező, de valójában pártos szószólók mindehhez – némi társadalmi torzsalkodás reményében – hozzácsapnak egy mondatot, amely így szól: az állam lényegében a középkorúaktól, a szegényektől és a nyugdíjasoktól veszi el azt a pénzt, amit a családoknak ad.
Az egyszerű halandó, mint mindig, most is jobban teszi, ha figyelmen kívül hagyja az indulatokat, és inkább a lényeges részletekre összpontosít. Például arra, hogy a magyarság fennmaradása leszármazók nélkül nehezen képzelhető el.
Vagy arra, hogy a manapság megszokottnak mondható hétköznapok, életkörülmények, társadalmi viszonyok itthon csak akkor maradhatnak meg hosszabb távon, ha továbbra sem az illegális migráció következményei határozzák meg a dolgok alakulását.
Akad ezek mellett még egy fontosnak mondható tényező. Nevezetesen az, hogy húsz, negyven és hatvan év múlva csak akkor működik majd a magyar állam, ha lesz, aki adót fizet, ha lesz, aki megtermeli és garantálja a különféle állami kiadások aktuális fedezetét.
Mert minden emberi számítás szerint húsz, negyven és hatvan év múlva is pénzbe kerül majd a közbiztonság, az egészségügyi rendszer fenntartása, a hivatalok működtetése, a tömegközlekedés.
S persze akkor is számottevő tételt tesz majd ki a különféle szociális juttatások kifizetése. Ezek alapján nem túlzás azt állítani: a jelenkor fiataljainak, középkorúinak, időseinek, valamint szegényeinek, középosztálybelijeinek és gazdagjainak nyilvánvaló érdeke, hogy az állam támogassa a gyermekvállalást, és a lehetőségekhez mérten minél több segítséget nyújtson a gyermekek számának növekedéséhez.
Mindeközben persze a kormányzatnak kellő figyelmet kell fordítania arra, hogy a különböző generációk érdekei között egyensúly alakuljon ki, hogy egyik társadalmi csoport tagjai se érezzék azt, hogy háttérbe szorultak, s velük már nem számolnak a döntéshozók.
A gyermekvállalás kérdésében egyébként pontosan tetten érhető a magyar belpolitika szereplőinek eltérő hozzáállása a világ történéseihez. A baloldal megannyi résztvevője – idomulva egyes nyugati és tengerentúli hatalmasságokhoz – a migrációban látja a jövőt.
Az elmúlt évek nyugat-európai tapasztalatai alapján ugyanakkor az a következtetés vonható le: súlyosan elszámítja magát, aki abban bízik, hogy a migrációs hullámmal érkező embertömegek garantálják majd az Európában élőknek a tisztes öregkort. Esetleg az anyagi megbecsülést. Netán a közbiztonságot.
