Úgy kalkulált: ehhez kétszáz balhazafi elegendő lesz, és ehhez a stratégiához még terepszemlét is tartott. Nos, vagy a terep volt a hibás, vagy a szemle (netán nincs ebben a hazában kétszáz igaz hadra fogható balhazafi), de Magyarország miniszterelnöke hitvesével együtt mégis lerótta kegyeletét a bolsevik diktatúra utáni első szabadon (noha némi paktumozást követően) választott államfőnk előtt. Pedig a szertartáson Koncz Zsuzsa énekelte siratóasszony gyanánt: „Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék. / Akárhonnan jönne, bárkit beengednék. / Nem kérdezném tőle: hát téged ki küldött, / Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.” Kivéve a miniszterelnököt.
Felvetődhet: miért nem ült a miniszterelnök az első sorban ezen a szigorúan nem állami temetésen? Lehet, hogy nem kívánt Mécs Imre rab- és harcostárs felszólítására kezet fogni mondjuk Göncz Kingával? Vélhetően csak a család kérésének tett eleget. Esetleg csak felmérte: vagy van a fején sapka, vagy nincs. (Temetőben, katolikus szertartáson inkább nincs.) Netán nem akart vágóképet szolgáltatni az esti Kossuth téri Mécs Imre-gyűlöletbeszédhez? Ez sem valószínű: a sas nem kapkod legyek után.
Mindennek az exelnök legendás szerénysége az oka. Nyilván nem gondolta, hogy egy államférfi a halálában is az: ha tetszik, ha nem, állami tiszteletadás jár neki. Miközben ez a műfaj, fájdalom, nem szabadon választott: talán az eskütétel előtt kellett volna jobban meggondolni. Göncz az életen túl is hangsúlyozta civilségét, kívülállását, de nem számolt azzal, hogy naiv végakaratát volt párttársai esetleg aktuálpolitikai célokra próbálják kihasználni. A politikai anomáliák az aktushoz méltatlan fejleményekhez vezettek.
A temetést szervező alapítvány előbb eltiltotta a gyászbeszédtől a végrendeletileg kijelölt Mécs Imrét, mert „égető nemzeti kérdésekről” kívánt értekezni (azaz orbánozni), majd kisvártatva mégis megengedte neki a politikamentes szólást. Ennek a harcostárs eleget is tett; igaz, azután az őszinte gyásztól megrendülve taxiba pattant, elhajtatott a Kossuth térre, ahol annak idején Göncz „nem mondhatta el a beszédét”, hogy Mécs elmondja a beszédét, amit a Göncz család előzőleg letiltott. Maroknyi publikum előtt dünnyögött a mikrofonba, méltatlan kabarét csinálva. Semmi újat nem tudtunk meg tőle: az egykori fiatal demokraták szerinte nem SZDSZ-minták szerint kormányoznak (ami messzemenően helyeselhető), s minden rossz, amit művelnek. Szinte érdektelen is, hogy miket mondott, hiszen mindenképpen megcsúfolta a politikamentességet óhajtó végakaratot. Így sikerült – minden jó szándék ellenére – megint a napi politikai csetepaték színvonalára alacsonyítani egy kegyeleti eseményt. Csoda, ha a megrendült polgár érvényesebbnek érzi Várszegi Asztrik fohászát? Az apát úr az Úr imádságát citálta: „Bocsásd meg a mi bűneinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Mit lehet ehhez hozzátenni: úgy legyen…