Veteránoknak illett volna megtorpedózni az olimpiát. Csak baj van vele, sokba kerül, minek felforgatni a várost, jön ide a sok idegen, kicsik vagyunk mi ehhez, nem olimpia kell nekünk, hanem kórházi ellátás, biztonság, jó nyugdíj, ahogy a dolgos asszonyok annak idején Ferenc testvérhez dörgölőztek a kampány idején. A mindenféle változástól idegenkedő idősebb korosztály félelmei valahol érthetők. S mit is lehetne erre mondani? Csupán annyit, hogy az olimpia közös ügyünk, unokáink boldogsága minden kincset megér.
De hogy egy huszonhét éves fiatalember ne merjen még csak álmodozni sem, az azért roppant gyanús. A gazdasági (belerokkan az ország) és morális (meg kell kérdezni az embereket) szempontokat ne vegyük komolyan, nyilván arról van szó, hogy a pártosodás útjára lépő mozgalom az olimpia ügyét használja fel politikai tőke gründolására. A pillanat hevében a Momentum azt nem érzi, hogy az ötlet bűnben fogant: első valamirevaló akciójával hozzáköti magát az örökös tagadásra felesküdött baloldal szekeréhez.
Az olimpiaellenes népszavazási kezdeményezés ráadásul nem is burkolt gyávaságról árulkodik: a baloldal úgy kalkulál, hogy 2024-ben nem lesz hatalmon. Ellenkező esetben Gyurcsány Ferenc semmi pénzért nem mondana le erről a lehetőségről. Képzeljük csak el, amikor a megnyitóünnepségen elrebeghetné a bűvös szavakat: „A játékokat ezennel megnyitom.” Sőt, ahogy őt ismerjük, felrúgva az évszázados protokollt, még hozzáfűzne egy-két mondatot, természetesen csakis a szerénységét és az alázatosságát bizonyítandó. De a Jobbikkal és Momentummal felturbózott magyar baloldal vesztésre ítélte önmagát.
Ennél azonban sokkal több forog kockán. A 2024-re szóló pályázat ugyanis nem csupán 2024-ről szól. Bár a szavazás végeredményét – Budapest jelentkezésének fenntartása mellett is – bátorság lenne megjósolni, a sportvilágban kétségtelenül tartja magát a nézet, miszerint Párizs a favorit. Ám abban a küzdelemben, amelyben a francia főváros mellett Los Angeles a másik vetélytárs, még harmadikként sem szégyen befutni. A lényeg éppen ez: sportemberként teljesíteni kellene a távot, nem szabadna menet közben feladni, be kellene fejezni a versenyt. Mert 2028-ban, ’32-ben vagy még inkább ’36-ban, amikor Európa a kőbe nem vésett, de mégis létező rotáció elvének megfelelően ismét sorra kerülhet, rengeteget jelentene a 2024-es tapasztalat.
Ekkora horderejű kérdésben persze lehet népszavazást követelni. De nem az utolsó utáni pillanatban, többpárti konszenzust felrúgva. Így ez nyílt hátba támadás, utolsó közös eszményeink egyikének az elárulása. Mit tehet a gátfutó, ha bár versenyben van a győzelemért, de váratlan cselszövés miatt az egyik akadályt átugorhatatlanul megemelik? Megáll, lefékez. Noha néhány napja még a kormányfő, a főpolgármester és a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is reménykedett a nemzeti egység helyreállásában, hitet tett az olimpiai pályázat mellett, tegnap belátták, nem lehet úgy csatába menni, hogy otthon ég a ház, elveszítenénk a nehezen kivívott presztízsünket.
A baloldal ismét mert bennünket kicsivé tenni, szegényebbek lettünk egy álommal. Ég veled, olimpia!
