Vannak olyan dolgok, amelyek egyeseknek evidenciát jelentenek, másoknak a kimondhatatlan szörnyűséget. Egy példa: a Biblia szép mese, de a világot ősrobbanás hozta létre, mi a majomtól származunk. (Egyszeri szülő a biológiatanárnak: „Lehet, hogy a tanár úr igen, de az én gyerekem biztosan nem…”) Másik példa (mi maradjunk ennél): Izrael fővárosa Jeruzsálem. Egy izraelinek ez olyan magától értetődő, mint hogy a nap keleten kél és nyugaton nyugszik.
Ezt tanulta az óvodában, az iskolában, ahol a tanárnő még azt is hozzátette: az 1967-es hatnapos háborúban Izrael felszabadította – nem pedig megszállta – Kelet-Jeruzsálemet. Ez ugyanis a kulcs az egész amerikai nagykövetség-áthelyezési történethez: rendben, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa, mi is jártunk ott, tényleg ott a parlament, az elnöki és a miniszterelnöki hivatal, a legfelső bíróság, az államiság összes ismérve, de mi lesz a palesztinokkal, akik Kelet-Jeruzsálemet akarják fővárosuknak? Nem elég, hogy minden évben megtartják a nakbát, az izraeli megszállással szembeni tiltakozás napját, de idén ez Izrael megalapításának 70. – számukra fájdalmas – évfordulójára esik, és mindennek a tetejébe jött még az amerikai követségavatás is.
E sorok írásáig mintegy negyven embert lőttek le az izraeli katonák a Gázai övezet határán kitört zavargások résztvevői közül. A palesztinokat persze elvben nem kell félteni: ennél kevesebbért is kirobbantottak már intifádát (felkelést), például amikor Ariel Saron izraeli kormányfő felment a jeruzsálemi Templom-hegyre, amihez amúgy minden zsidónak joga lenne, de – lássuk be – kényes a dolog a monoteista világvallások eme találkozási helyén, ahol a Jóisten túl szűkre szabta a szolgalmi utat. Donald Trump még decemberben bejelentette az izraeli amerikai nagykövetség Tel-Avivból Jeruzsálembe való költöztetését.
Az avatás tegnap meg is történt, Izrael legnagyobb részének őszinte örömére, ahogyan Trumpról teret neveznek el Jeruzsálemben, a szélsőjobboldali táboráról híres Beitar Jeruzsálem izraeli futballklub pedig felveszi az amerikai elnök nevét. Ők, akiknek a szurkolói korábban Jichák Rabin békepárti izraeli miniszterelnök gyilkosát, Jigal Amirt éltették, a 2014-es gázai háború idején pedig ezt skandálták ujjongva: „Gáza, Gáza, temető, temető, temető, nincsenek már iskolák, nincsenek már gyerekek…”
Mindez persze nem teszi felelőssé Trumpot. De még megboldogult ifjúkoromban tanultam a performatív megnyilatkozások fogalmát, ami annyit tesz: egyes kijelentéseknek cselekvő erejük van. Amikor Trump – Izraelen kívül a világon elsőként – a vitatott státuszú Jeruzsálemet nyilvánította Izrael fővárosának, akkor egy olyan cselekvéssort indított el, amelynek a végére már tegnap több tucat halottat strigulázhattunk be. Az ilyen kijelentések a valóságot változtatják meg. Tömören: a Trump-kormány letette a voksát Izrael és a Netanjahu-kormány mellett, míg a palesztinok – és velük egyetértve az arab és a muszlim világ elsöprő hányada – becsapva érzi magát.
Közhely, de a végeredmény minősít. Az idő dönti el, hogy a jeruzsálemi követségavatás történelmi léptékben nem lesz-e több egy szimbolikus aktusnál, egy Izraelben amúgy is magától értetődő tény puszta leszögezésénél, amitől a Közel-Kelet népei (jóval) később nyugodtan és békében élhetnek majd.
Persze nem elképzelhetetlen, hogy a dolog épp ellenkezőleg alakul: dupla vagy semmi játék ez. Ebben az esetben viszont Trump a felelősöket szállító buszra sem férne fel. Arafat, Samir, Saron, Abbasz, Barak – kit nem fognak ebben az esetben e járműre szólítani? Pont egy New York-i ingatlanfejlesztő ne vállalná ezt a kockázatot?