Fontos megállapodás született tegnap. Olyan egyezség, amelyre jó ideje várt a hazai cégvilág, egyben olyan elhatározás, amely sok százezer magyar munkavállaló lehetőségeit szabja meg az előttünk álló időszakban. Tegnap vált hivatalossá, hogy jövőre nyolc százalékkal emelkedik a minimálbér és a garantált bérminimum. Ez forintosítva azt jelenti, hogy a következő évben a minimálbér 149 ezer forint lesz, a bérminimum pedig 195 ezer.
Ráadásul az egyezség – amelyet a kormány, a munkaadók és a munkavállalók egyes képviselői írtak alá – a 2020-as számokat is tartalmazza, újabb szemmel látható növekedést irányozva elő a munkavállalók pénztárcájába kerülő tételeknél. A megállapodás egyébként az utolsó pillanatban született meg, olyannyira, hogy holnap már bizonyos helyeken az emelt összegek határozhatják meg a fizetéseket.
Talán az egyezség megkötésének mikéntje is beilleszthető azok közé a szokatlannak mondható jelenségek közé, amelyek manapság jellemzik a hazai munkaerőpiacot. Hónapról hónapra dőlnek meg a foglalkoztatási rekordok, jóformán megszűnt a munkanélküliség, úgy, hogy számos feladatra egyszerűen nem lehet embert találni, mindeközben pedig a fizetések érezhetően emelkednek, szemben az adókkal, amelyek mérséklődnek. A rendszerváltozás utáni időszakban nem ezekhez a folyamatokhoz és viszonyokhoz szokhattak hozzá a munkavállalók.
Ahogy eddig az sem volt a munkaügyi szokásjog része, hogy a kormány kedvezményeket kínál fel azért, hogy a munkaadók felemeljék alkalmazottaik fizetését. Most viszont ez a helyzet.
A kabinet és a különböző érdekképviseletek 2016-ban állapodtak meg abban, hogy a vállalkozások adója évről évre csökken – összességében sok száz milliárd forinttal –, ha a bérek egyre magasabbra kúsznak. Eddig minden szereplő tartotta magát az akkor megbeszéltekhez, ami leginkább annak a bizonyítéka, hogy hasznos dolog az egyezségkötés, miként alkalomadtán a kreatív kormányzati megoldások is sikert hozhatnak.
Persze – ahogy azt az elmúlt évek világosan megmutatták – korántsem mindegy, hogy melyik kormány próbálkozik kreatív megoldásokkal, és mi a célja a formabontó lépéseknek. 2002 és 2010 között például csak úgy sorjáztak a fifikás elképzelések, ám azok sokszor a legkevésbé sem szolgálták a köz javát.
A balliberális kormányok idején mintha egészen más célok lettek volna fontosak: akkoriban aligha az általános, nagyarányú béremelés volt a fő szempont, a döntéshozók pedig nem éppen a közterhek rendszeres csökkentésében látták a legjobb lehetőséget. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak utolsó két évében éppen hogy csak meghaladta a hetvenezer forintot a minimálbér, a korszak egyik emblematikus adóügyi elképzelése pedig arról szólt, hogyan lehetne közterhet kivetni a hazai ingatlanokra, s miképpen érhető el, hogy az új adót a fél ország be is fizesse.
A végül kudarcba fulladt ingatlanadó-ötletnek egyébként akadt egy egészen meghökkentő pontja is: a nyugdíjasoknak nem kellett volna leróniuk a közterhet, de az évek során felgyűlt összeget az állam később bevasalta volna, mégpedig az örökösökön. Valószínűleg leginkább így kell elképzelni a balliberális szolidaritást és segítőkészséget.
A szikár – számszaki – tények ugyanakkor minden kísérőszövegtől, magyarázattól és visszaemlékezéstől függetlenül magukért beszélnek: jövőre 149 ezer forint lesz a minimálbér, vagyis a duplája annak, mint amennyi a szocialista kormányzás utolsó évében volt. A választópolgárok legnagyobb csoportját pedig éppen ezek, vagyis a tények, a kézzelfogható eredmények érdeklik. Az elmúlt három választás alkalmával minden bizonnyal ezért tartották nagyon távol a hatalomtól a balliberális szereplőket.
