A híreket így is fel lehet fogni, áttörésként, vagy egy kicsit cinikusabban, realistábban azt mondani, kiderült, hogy az egymás torkát nagyon illedelmesen, kesztyűben szorongató óriás a legkevésbé fontos, gyakorlatilag betarthatatlan klímamegállapodást ratifikálta, mert imázsteremtésnek ez mindenképpen jó, de ezen túl mindent megtesz, hogy a másiknak fájjon a lélegzetvétel is.
A vörös szőnyeg kicsi dolog, Barack Obama képes leszállni a repülőgépéről egy egyszerű lépcsőn is, nem a szín számít. De jobban megnézve a protokollt, a hangcsoui G20-csúcsra érkező delegációk fogadtatását, azt látjuk, igenis az ilyen kicsi dolgok építik fel a nagy egészet, a vörös szőnyeg bizony fontos, talán szimbólumszerűnek is tekinthető. A vörös szőnyeg kötelező eleme a fogadásnak, ha nincs a helyén, azért fejek hullanak a protokollosztályon a világ minden táján. Ha elmarad, az üzenet, nem hiba. A protokollbakik soha nem véletlenek, hanem ugyanúgy részei a nagy egésznek, mint egy épületen a torony.
A szőnyeg elmaradása miatt Kína az Egyesült Államok legendásan szigorú protokollosait hibáztatja, akik biztonsági okokból nem fogadták el a kínai sofőrt, Barack Obama pedig jó érzékkel legyint az egészre, neki nem az a fontos, hogy hogyan száll le. A csúnya megfogalmazás szerint a gép fenekén kellett kijönnie. Ezzel pedig Kína meg tudta mutatni, hogy Obama nem annyira fontos tényező számukra, mint azt az egész világ hiszi, a róka fogja a csukát, és viszont, és mindkettő harapja a másikat, de külön-külön nem boldogulnak. Ez a nagyhatalmak együttműködésének a velejárója.
Obama álláspontja nyilvánvaló, az emberi jogok tiszteletben tartását mindennél fontosabbnak tartja, a kínai elnökkel való megbeszélésén se volt rest ezt kiemelni, pontosan tudva, hogy ez az egyik vesszőparipája Pekingnek, miszerint senki se oktassa ki őket arról, hogyan is kell élni az életet, ők azt majd tudják. Obama a Dél-kínai-tengeren tapasztalható erőfitogtatástól is óva intette házigazdáját, Hszi Csin-ping pedig elmondta, hogy meg fogják védeni az érdekeiket, és javasolta, az amerikaiak ne telepítsenek rakétapajzsot Dél-Koreába, hiszen az is az ő érdekeiket sérti. De mindeközben két mosolygó politikust látunk, egymás kezét szorítják az előre meghatározott ideig, egy másodperccel se tovább, a mosoly is szépen begyakorolt művelet, és Hszi kijelentése arról, hogy az Egyesült Államok és Kína együttműködése az ebola elleni harc során nagyon szép példája a közös munkának, még inkább rávilágít a köztük levő távolságra.
Kellenek a gumicsontok a nemzetközi diplomáciában, a klímavédelem pontosan ilyen téma, hiszen egyedül azokat az országokat érinti közvetlenül, amelyek mindenkitől távol vannak, és se olajuk, se atomfegyverük nincs, még lakosságuk se túl nagy, ha Naurut elönti a tenger, legfeljebb Ausztrália lesz szomorú, mert új helyet kell keresnie a menekülttábornak. Nem kérdés, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem hatalmas üzlet, népszerű téma, de épp a lényeget fedi el.
Kína és az Egyesült Államok természetszerűleg nem tud olyan úton haladni, amely elkerülné az összeütközést, ez a nagy és elismert dudások sajátságos viselkedése a csárdákban. Barack Obama pedig épp Kína csárdájába tért be, ráadásul mindenki tudja róla, hogy az ő zenélése már csak jövő január 20-ig tart. Már csak az a kérdés, hogy utódja kap-e vörös szőnyeget Kínától.