Szép, harsány handabandázás: KGBéla és (korábban) Szegedi Csanád pártja bölcsebben tenné, ha csendben maradna. Egy időben lapom képviseletében – még a Horn-kormány idején – nekem jutott a nemes feladat, hogy részt vegyek Szabadi Béla rendszeres pénteki kisgazdapárti sajtótájékoztatóin. Pár hónap elteltével már csak hatszemközt voltunk vele meg az MTI-s kollégával, aki nem bliccelhette el ezeket a szeánszokat. A torgyánista gazdaságpolitikus hétről hétre nagy ívű futamokat adott elő arról, hogy ha kormányra kerülnek, ez meg az lesz. Minden héten másként festett a szebb jövő, olykor az előző hetinek is ellentmondva. Aztán a koalíciós matematika szerint kormányra kerültek, Szabadi államtitkár lett, mígnem lekapcsolták. Pedig ő is nagy híve volt a korrupció (és a tocsikolás) elleni harcnak.
Vonától is lehetne ez a szokott heti hőbörgés, ha a legutóbbi sajtótájékoztatón vészesen el nem galoppírozza magát. Saját tisztogató lendületétől elragadtatva ugyanis nemcsak a politikai ellenlábasait fenyegette meg szabadságvesztéssel, de arra is kitért, hogy azt a sajtót is eléri a törvény ereje, amely a kormányt kiszolgálja. Vagyis szerinte azoknak is felelniük kell, akik az ország „szétlopásának” a médiahátterét biztosították. Külön kérdésre kifejtette: arra gondol, ha egy újságíró korrupciós ügyekről tud, de nem tesz feljelentést, hanem asszisztál és elrejti azokat.
Amire gondol, ahhoz nem kell sem külön törvényt alkotni, sem alaptörvényt módosítani, vagyis a „makulátlan” Jobbik sem kell hozzá: a bűnpártolás jelenleg is bűncselekmény, a korrupciós bűncselekményeket mindenkinek jelentenie kell. Egy jogállamban azonban az „ügyek” emlegetése nem elegendő, hanem mindent bizonyítani kell: a bűnüldöző szerveknek, a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek és a független bíróságnak le kell játszania minden egyes játszmát. Nem elég gyanakodni, hírbe hozni, összeesküvés-elméleteket gyártani, nagyhangú sajtótájékoztatókat tartani. A korrupciópártoló kormánypárti médiamunkás – úgy is mint ellenség – felmutatása túlmegy a jogállami kereteken.
Ez fenyegetés és megfélemlítés. A balliberális jogvédők, akik úgy aggódnak a külföldről pénzelt civilekért, most nyilván egy emberként ordítanak föl. (Mondjuk, én még nem hallottam meg.) Vezércikket rittyent a Le Monde és a The New York Times is, hogy veszélyben a magyar sajtószabadság: szárnyait bontogatja az új diktátor. Ha mégsem éri el a fenyegetés az ingerküszöbüket, az semmi mással nem magyarázható, mint hogy ez a diktátor cuki diktátor. Olyan ennivaló a gombszemeivel és a formatervezett tetkóival, amikor épp óvodát takarít! Oda neki az összes gazdátlan kádárista baloldali szavazót! Az a csúnya kollaboráns orbánista média pedig megérdemli a sorsát: miért kereste a bajt?
Három évtizedes zsurnaliszta pályafutásom során sokszor fenyegettek már, de ilyen színvonaltalanul sohasem. A dúsgazdag ballib politikusok próbáltak milliókra perelni bennünket (tudták, hogy azzal egzisztenciálisan padlóra küldenének, kivonnának a forgalomból), de ilyen primitív módszerrel még ők sem éltek. Néha eltűnődöm: hová tette Orbán Viktor a szemét, amikor ezt a buta és faragatlan politikuspalántát a Makovecz-féle polgári körébe invitálta? Ha engedjük, a végén még az is megeshet, hogy a szép új jobbikos világban közös cellába kerülünk. Idáig persze nem fajul a dolog: a butaságnak és a cukiságnak is megvannak a határai…