A nyugati véleményformálók előszeretettel beszélnek arról, hogy a válságok ellenére mégsem erősödnek Európában a populistának, radikálisnak, elitellenesnek nevezett pártok. Sőt az emberek sorozatban mondanak nemet a populizmusra, és olyan nagyszerű államférfiakat ajándékoznak a világnak, mint Emmanuel Macron, Mark Rutte vagy Justin Trudeau. Ők még tiszteletben tartják az emberi jogokat és kellő elszántsággal aggódnak a globális felmelegedés miatt.
Az úgynevezett populisták – a tömeges bevándorlást megakadályozni akaró, a szuverenitást féltő és a hagyományos családmodell mellett kiálló gonosz, lelketlen politikusok – azonban nemhogy meggyengültek volna, kifejezetten megerősödtek az elmúlt években.
Franciaországban Marine Le Pen totális vereségén örvendezett a fősodorbeli sajtó, noha a Nemzeti Front elnöke sosem szerepelt még ilyen jól: 10,6 millió szavazatot kapott a májusi választáson, a francia választópolgárok 34 százaléka szavazott rá. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. A szocialista párt mindeközben eltűnt a politikai térképről, az euroszkeptikus, antiglobalista radikális baloldal viszont nagyon megerősödött. A holland Geert Wilderst is kinevették márciusban, amiért a felmérésekhez képest rosszul szerepelt, pedig tizenötről húszra növelte mandátumai számát a hágai parlamentben. Németországban a bevándorlásellenes AfD hanyatlása miatt mosolyognak kárörvendően, holott lassan mindegyik tartományi parlamentben képviselteti magát és a harmadik legerősebb párttá vált. Ez is elképzelhetetlen lett volna korábban.
Az euroszkeptikus pártok Belgiumban, Svájcban, Ausztriában, Olaszországban és Skandináviában is egyre népszerűbbek. Ahol pedig visszaszorulóban vannak, ott a jobb- és baloldali kormányok kezdték alkalmazni retorikájukat. Szóval a nyugati véleményformálók szempontjából mégsem olyan rózsás a helyzet. A tényektől és a valóságtól elrugaszkodva szemlélik a világot.
Theresa May-t sem kell lesajnálni. Igaz, a brit miniszterelnök súlyos hibát követett el. De nem az előre hozott választások kiírásával, hiszen pártja egy hónappal ezelőtt még magabiztos fölénnyel vezette a népszerűségi listákat. A kormányfő a kampány során követett el súlyos hibákat. Ellenfeleit lenézte, a televíziós vitákon nem vett részt, a Manchestert és Londont megrázó terrorcselekményekről pedig azt hihette, hogy azokból ő húz politikai hasznot, hiszen a Konzervatív Párt mindig is a szigort és a rendet képviselte.
A helyzet az, hogy Theresa May győzött, és egy hasonszőrű északír párttal fog együttműködni. A brit konzervatívoknak ugyanis jelenleg nincs alternatívájuk. Egyedül a Munkáspárt kormányozhatna, de a marxista filozófiát kedvelő Jeremy Corbyn vezetése alatt ez valószínűleg sosem fog megtörténni. A nyugati véleményformálók legnagyobb bánatára a Munkáspárt neoliberális szárnya is a múlté, a baloldal ma több államosítást akar, és az EU-ért sem rajong különösebben.
Theresa May nincs sokkal rosszabb pozícióban, hogy megkezdje a tárgyalásokat Brüsszellel és a többi EU-tagállammal Nagy-Britannia kilépését illetően. A luxemburgi politikusok, az egykori belga miniszterelnökök, a balliberális pártok eddig sem voltak a britek jóakarói, és most sem lesznek azok. Dörzsölik a tenyerüket. Keselyűkként leselkednek Nagy-Britanniára. Alig várják, hogy szétmarcangolhassák.
Pedig ezek a kárörvendő keselyűk a válságok igazi vesztesei. Csak elfelejtették megemlíteni, vagy nem akarnak tudomást venni róla. Business as usual.