Bőrszerkóba öltözött, csókolózó, bajuszos férfiak, fejkendőt viselő asszonyok, kisgyermekes apuka és anyuka, hajléktalan férfi és egy hatalmas arany nyakláncot viselő, színes bőrű fiatalember utazik a berlini metró U5-ös vonalának egyik szerelvényén.
Láthatóan mindannyian nagyon boldogok. Persze csak a berliniek képzeletében, a berlini metró U5-ös vonalának meghosszabbítását hirdető plakátokon. Mert valószínűleg nem ilyen egy átlagos nap a berlini metróban.
A berlini liberális elit világában azonban mindenképpen ez lenne az utópia. Nem vicc. A kétségtelenül jólétben tobzódó nagyváros értelmiségi körei a bajuszos férfiak és a fejkendős nők békés egymás mellett élésének örülnének a legjobban. (Nem feltétlenül a tőszomszédságukban, de Berlin egy másik fejlődő kerületében mindenképpen.)
E sorok szerzője nemrég a német fővárosban járva tapasztalta meg, hogy az értelmiségiek, a politikusok, az újságírók, az egyetemi tanárok elvakultan hisznek a tömeges bevándorlás és a multikulturalizmus jótékony hatásában. Hisznek abban, hogy Európának kötelessége segítenie minden bajba jutott emberen, legyen szó a szíriai háborús menekültről, a hongkongi árváról vagy az identitását kereső bajuszos férfiról.
Angela Merkel nem véletlenül Németország egyik legnépszerűbb politikusa. A kancellár a Willkommenskultur, a Wir schaffen das, a modern kori humanizmus jelképe. S hiába visszakozik ő maga is, hiába tartja ma már elhibázottnak saját bevándorlási politikáját, sokan ma is bíznak benne, dicsérik őt elvei miatt. Angela Merkel tegnap – az Orbán Viktorral folytatott megbeszélései után – is azt mondta: nem szabad megfeledkezni az Európa lelkét jelentő humanitásról, arról, hogy emberek érkeznek hozzánk.
Arról szó sem esett, hogy minden tengerbe fulladt ember halála tulajdonképpen ennek az utópisztikus berlini kísérletnek a következménye. A nyitott kapuk politikája ugyanis a mai napig ösztönzőleg hat az Afrikában és Ázsiában élők, illetve az embercsempészek számára.
A nyitott kapuk azonban lassan bezáródnak. Nem is kell ezen csodálkozni. Nyilvánvaló volt ez már három évvel ezelőtt, azon a szeptemberi napon, amikor az uniós belügyminiszterek elfogadták a kötelező kvótákat. Azonnal megszületett az azóta ellenállhatatlan politikai tömbbé formálódott ellenállás a kelet-európai országok részéről. Az a tény, hogy Angela Merkel tegnap Berlinbe hívta Orbán Viktort, egyértelműen ennek a politikai győzelemnek az elismerése. Mi sem jelzi jobban a széljárás változását, mint a kancellár nemrég tett kijelentése a korábban lesajnált magyar kerítésről: azzal Németországot is védik.
De mindez még csak egy hosszú felismerési folyamat kezdete.
A múlt heti EU-csúcson, majd a berlini koalíciós válságtanácskozáson hotspotok és tranzitzónák létesítéséről állapodtak meg. Ezek hosszú távon nem fognak működni, mert továbbra is azt az üzenetet küldik millióknak világszerte: gyertek, várunk benneteket. Európa fogadhat be háborús menekülteket, akik – ha szerencséjük van – valamikor haza is térhetnek, a világ összes üldözöttjén azonban nem segíthet. A hosszú felismerési folyamat tehát csakis annak a bevált receptnek az alkalmazásával érhet véget, amely Ausztráliában régen meghonosodott: a bajbajutottakat ki kell menteni a tengerből, és vissza kell őket szállítani.
Előbb-utóbb Európa is rájön erre.
Németországot pedig senki sem akarja megfosztani attól a jogától, hogy bevándorlókat fogadjon. Tiszteletben tartjuk a berlini liberális világ gondolkodásmódját, nem akarjuk háborgatni az U5-ös metró utasait.
Csak annyit kérünk: ők pedig tartsák tiszteletben a mi elképzeléseinket.