Schiffer András átadja a helyét Szél Bernadettnek, Schmuck Erzsébetnek, Sallai R. Benedeknek és Ikotity Istvánnak.
Legalábbis őket emlegette a politikus az LMP leendő vezetői között az Indexen, egy hétfőn éjjel megjelent interjúban, amelyben bejelentette, hogy lemond a párt társelnökségéről és a frakcióvezetői tisztségéről, illetve visszaadja parlamenti mandátumát is. Ledobja az utódok elé a stafétabotot féltávnál, hogy a társak immár szabadon futhassanak majd a célszalagig, vagyis egy leendő globalizációkritikus, ökopárti kabinet bársonyszékei felé.
Schiffer arról is beszélt, hogy az LMP-nek eddig nem sikerült áttörnie az üvegplafont, vagyis meghaladni a párt nagyon alacsony népszerűségi mutatóit.
Élünk azonban a gyanúperrel, hogy ez még egy darabig nem fog sikerülni, bárki is vezeti majd a pártot. Az igazság az, hogy Schiffer lépése – bármennyire nem ez volt a szándék – megrendítette és az összeomlás szélére sodorta azt a pártot, amit évek hosszú sora alatt építettek fel.
A most lemondott elnök vezetése nélkül ugyanis az LMP nem létezik. Ismerjük az ilyen visszavonulásokat, általában kimerült, csalódott politikusok hangja az, amin most Schiffer András szól. És volt is mibe belefáradnia.
Szinte a nyakát szegte egy pártütés, meg kellett élnie, hogy a legjobb barátai, harcostársai hagyták el zsíros állásokért, európai parlamenti képviselői helyért, fővárosi polgármesterségért az LMP-t, besorozva magukat egy azóta mérhetetlenül alacsony népszerűséggel bíró törpepártba, Bajnai és Gyurcsány mögé.
Valószínűleg sokszor el kellett tűrnie azt is, hogy olyanokat ültetnek mellé, akiket nem tart alkalmasnak az adott feladatra. A már említett interjúban maga ismeri el, hogy a pártja mögött nem létezett igazi szellemi műhely, akik tehát a pénzt adták, nem adtak hozzá elég eszet is.
Ezért egy szellemi központ, egy alapítvány kiépítésébe kezd az LMP hátterében. Ehhez segítségül hívhatja Sólyom Lászlót, atyai jó barátját, akitől sokat tanul. De hogy ez segít-e majd a párton, az egyelőre nagyon nagy kérdés.
Ahogyan 2010 óta minden választás idején az utolsó pillanatig kérdés volt, egyáltalán bekerülnek-e az LMP képviselői a parlamentbe. Nem lehetett könnyű az ezt megelőző kampányokban azt mondani: Magyarország következő kormányzó ereje lesznek, amikor mindenki tudta, hogy ez lehetetlenség.
Nehéz lehetett egyszer jobbra, egyszer balra kacsintani, miközben a választók felé azt akarták közvetíteni, lehet középen állni, lehet más a politika. Rendre kiderült azonban, hogy valójában nem lehet. Vagy ha lehet is, azt nem az LMP fogja sikerre vinni.
Azt ugyanis soha nem voltak képesek széles körben elterjeszteni, hogy mit akarnak valójában, csak azt, hogy mit utasítanak el az elmúlt huszonöt évből. Beszéltek ugyan a korrupcióról, az ügynökakták megnyitásáról, az amerikai–európai szabad kereskedelmi egyezmény elutasításáról és a klímavédelemről, de az emberek többsége nem értette, kétkulacsos pártnak tekintette és partvonalra tette őket, bármekkora is volt Schiffer részéről az erőfeszítés.
A volt pártvezetőnél az is betehette a kaput, hogy egyesek az ellenzék teljes összefogását emlegetik Orbán Viktorral szemben, és ebbe beleértik nemcsak Gyurcsányt, hanem Vona Gábort is. Az sem elképzelhetetlen, hogy az LMP-n belül is vannak ilyen hangok.
Az ettől elmenekülő ember szabadságának jele, hogy az Index interjújában a politikus a tőle szokatlan szavakkal, néha kifejezetten közönséges módon, trágárul beszél. „Orgazmusélménynek” nevezi például azokat a vitákat, amikor a parlamentben Gaudi-Nagy Tamással összefeszült.
Azon búslakodik, hogy hazánkban nem volt még egy „nyűves általános sztrájk sem” a rendszerváltás óta. Fülsértő hattyúdal lenne ez, ha nem sejtenénk, hogy Schiffer azért egyszer majd visszatér. Most viszont szomorú és dögös. Mint az utolsó blues.