Mit ír a személyid? Nem vagy magyar, míg román kenyeret eszel – ilyeneket kellett végighallgatnom az erdélyi iskolában, az utcán, még baráti társaságban is. Nem csak románoktól. Érvelni hiába érveltünk, ezt a vitát csak egyféleképpen lehetett volna megnyerni: azzal, hogy előveszem a magyar személyit. Sakk-matt. Ezért határtalan örömmel olvasom azt, hogy az egymilliomodik honosított külhoni magyar és családja ünnepélyesen letette az állampolgársági esküt a Sándor-palotában szombaton.
Ezzel a 2011 januárja óta tartó nemzetpolitikai sikertörténet újabb főfejezethez érkezett, éppen két évvel Trianon századik évfordulója előtt. És gondoljuk csak el, hogy a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő csaknem két és fél millió magyarból egymillió immár közjogi értelemben is a magyar nemzet részévé vált, az egységes politikai nemzethez tartozik.
És emlékszünk-e arra, hogy 2013. december 5-én Böjte Csaba atya és édesanyja volt a félmilliomodik honosított magyar állampolgár? Most sem véletlen, hogy a gunarasi Lajkó Miklós és családja lett a milliomodik honosított állampolgár. „A magyar állampolgárság megszerzése számomra érzelmi dolog. Igazán szeretnék Magyarország teljes jogú állampolgára lenni, hiszen elődeim is azok voltak” – írta a kérelmében.
Pedig nehéz és hosszú út vezetett idáig. Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versében eljátszott azzal a gondolattal, mi lenne ha ,,a csángó magyar is polgártársunk lenne”. Akkor az volt a „határon túl”, ám Trianon óta az állam- és a lélekhatár is jóval beljebb húzódik meg. A rendszerváltás után már az számított igazán merésznek, ha az erdélyi, kárpátaljai, délvidéki vagy felvidéki magyaroknak akarták visszaadni a magyar állampolgárságukat – rettenetes ellenszélben.
Az első Orbán-kormány kezdte a magyarigazolvánnyal, majd a második folytatta a 2010-es állampolgársági törvény megalkotásával, a harmadik idején pedig elérték a milliomodik magyart. Persze üröm az örömben, hogy ebben nem osztozik mindenki, sőt a magyar szélsőséges gondolkodás doyenje, az akkori gyűlöletszimfónia dirigense, Gyurcsány Ferenc és pártja a már megszerzett jogokat is visszavonná a külhoni magyaroktól, mert neki semmi – sem Isten, sem a család, sem a nemzet – nem szent.
Akkor Erdély-szerte levették a templomokról a nemzeti lobogót, mondván: elárultak és magunkra hagytak minket. Nem kellünk nekik – ezt visszhangozta az akkori közbeszéd, és egy életre belém vésődött apám dühe és felháborodása, amikor este a tévében láttuk a népszavazás eredményét. Ám ez a lelki fájdalom is megszűnőben, hiszen az utóbbi években a zászló ott is visszakerült a helyére, ahol nehezen felejtettek.
Két év múlva Trianon gyászos, százéves évfordulója köszönt ránk. El kell döntenünk, hogy századszor is elsiratjuk veszteségeinket, vagy folytatjuk a nemzetegyesítés rögös, de eredményes útját, amely az egyetlen igazi válasz lehet a legnagyobb történelmi traumánkra. És nem csak szimbolikus szinten, hiszen a határon túliak soha nem kaptak olyan sok támogatást oktatásra, kultúrára, gazdaságra, mint az utóbbi években, sőt még otthonteremtési kedvezményt is kérhetnek a fiatalok.
Barátaim, ismerőseim, akik azóta felvették az állampolgárságot, azt mondják: „végre magyarként utazhatok a világban, vége a félreértéseknek, nem vagyok román vagy szerb, a személyi igazolványom és a nemzeti identitásom egy és ugyanaz”. Az emberek a határnál, a buszon vagy az autóban magyar okmánnyal igazolják kilétüket, és még véletlenül sem a másikat, a régit veszik elő – ebben a kis döntésben benne rejlik mindennek az érzelmi jelentősége. Ha a nemzet egyetlen nagy szolidaritás, akkor a honosítás erős közjogi kapcsával most már nemcsak kultúr-, hanem államnemzetként is az.