Csörög. Megállíthatatlanul, lelőhetetlenül. Neki lehet csapni a falnak, beledobni egy vízzel teli vödörbe, meg lehet etetni a kutyával, nem áll le. Csak üvölt, hogy ébredj fel, ébredj, itt az idő, dolgok várnak rád, egy seregnyi tennivaló, nem teheted meg, hogy továbbra is az igazak álmát alszod, ez nem az a világ, ahol a csörgést figyelmen kívül hagyhatod.
Egyszerűen muszáj felkelni. Vinni kell a gyerekeket iskolába, kivasalni az inget, előkészíteni a jó kislánynak a kedvenc nadrágját, a rendes kisfiúnak a csillagokháborújás pulóverét, teát főzni, élni, élni, mert ez így megy, ha nem ébredsz fel, akkor az nem egyszerű lustaság, az vétek, az igazi bűn, amely nemcsak rajtad fog végigvágni égő ostorával, de mindenki máson is, aki tőled függ. Nem mondhatod azt, hogy a csörgés hazudik, hogy az csak a kukásautó zaja, vagy a szomszédnál megy a tévé, esetleg álom, amely játékot űz az érzékekkel, s el kell felejteni mielőbb.
Csörög. Európában évek óta megállás nélkül csörög a vekker, ébresztő, öreg kontinens öreg lakossága: a kiábrándultak, a semmiben nem hívők, a gyermektelenek zöld és gazdag csodaállama nem tud örökké így maradni, odakint egy egész más világ van, és ez bizony ide fog jönni! Tenni kell valamit, ha ezzel nem értesz egyet.
A világon kétféle kultúra van, a sorban állóké és az egy csoportban a buszajtót megrohanóké és könyöklőké. Mire Európa megtanult sorban állni, és begyakorolta szépen, addigra a könyöklők kikönyökölték a maguk világát, és fogalmuk sincs arról, miként játsszák ezt a sorban állós játékot.
Itt jogászok vannak, jogvédők és enyhítő körülmények, a sok kicsi, mindenképpen figyelembe veendő tény pedig végső soron azt is eredményezheti, hogy a gyilkos a véletlen kegyetlen játéka eredményeképp ölt, de az áldozat meghalt, nincs tovább, akkor pedig teljesen mindegy, hogy az ügyvéd mit mondott. Berlinben is megtörtént az, ami korábban Nizzában: először akkor is szörnyű balesetnek hitték a száguldó teherautó végzetes útját, még szóltak is, hogy óvatosan, nehogy baja essen valakinek.
De mivel nem lehet minden teherautóra rendőröket ültetni, nem lehet minden sofőr potenciális gyilkos, ez a világ nem így épül fel, ezért folytatjuk a régi, jól megszokott életünket, beállunk a sor végére, kivárjuk, amikor minket szólítanak.
Az a fránya politika pedig nem ereszt. Túlságosan is elcsúsztak az értékek bizonyos nyugat-európai országokban, az emberi élet védelmét is felülírja a politikai korrektség, a józan észre hallgatni ma már populizmus, ennek pedig csakis az lehet az eredménye, hogy torzzá válik a közösség, az enyhítő körülmények uralkodnak, a bűnöket pedig mindig sikerül valahogy mentegetni, akár fel is menteni.
A halott statisztikává alacsonyodik, a közösség pedig – mivel az egyén tart attól, hogy kiközösítik populista nézetei miatt – egyre inkább hajlik a kollektív elmebaj jeleit mutatni. No és persze akárhányszor is csörög az óra, soha nem veszi magára, nem hiszi azt, hogy neki szól az ébresztő, mindig másra mutogat, akár a körülményekre, akár a populistákra, akár valamely más csoportra, akikkel kénytelen együtt élni.
Pedig ez nem annyira bonyolult, itt azért mégis demokráciák működnek, jól-rosszul, de mégis képesnek kell lenni arra, hogy az országok, vagy az országok közössége reagáljon az eseményekre, s akármennyire is öregek és törődöttek vagyunk már, bizonyos dinamizmusra szükség van ahhoz, hogy ez a nagy uniós szekér előredöcögjön. Nem a hadseregre vagy a belső elhárításra, esetleg a titkosszolgálatokra kell gondolni, az már régen rossz, ha a védelem abból áll, hogy agyonlőjük a terroristát.
Itt a politikai vezetőknek van szükségük egy irdatlan, csattanós pofonra, hogy tényleg kiderüljön, senkit sem hatnak meg a mécsesek az újabb vérengzés helyszínén, a világot nem változtatja meg, ha a Facebook-profilunk háttérképének ideiglenesen beállítjuk egy tetszőleges ország zászlaját, de még azt se érjük el, hogy nem ismétlődik meg ugyanott ugyanaz.
Legfeljebb annyi történik, hogy a közösségi hálózatokon felpörög a vita arról, hogy ki is csinálta, az oroszok/zsidók/belgák álltak-e az ügy mögött, és mindenki lenáciz mindenkit, aki másképp gondolkodik, mint ő. Emellett nagyon sokan arra szólítják fel ismerőseiket, hogy imádkozzanak mondjuk Berlinért, a személyiség nélküli, de hirtelen arcot kapott német fővárosért, miközben az aktív vitázók imája abból áll, hogy megosztanak egy internetről letöltött mécseses képet. Templomban gyerekkoruk óta nem jártak, mert ugye ott mindenki pedofil…
A jelenlegi unióból épp az a dinamizmus hiányzik, hogy gyorsan és határozottan reagálni tudjon a fenyegető jelenségekre és támadásokra, hiszen mindenkinek legfeljebb négy éve van kormányon, ez alatt kell valamit villantani, az európai közjó pedig nem fér bele senkinek az idejébe. Csak a langyos víz, a véget nem érő, de roppant hasznosnak tekintett és mondott konferenciák működnek, de sehol a vízió, hogy mégis akkor mit akarunk csinálni, hogy megvédjük ezt a ránk bízott csodaországot és az ott élő százmilliókat.
Ellenben egész rendszerek épültek ki arra, hogy megvizsgálják és osztályozzák a körülményeket, hogy levegyék a felelősséget a politikai vezetők válláról. Irányt kell szabni, és kőbe kell vésni a sorban állást, mint az élet velejáróját.
Tévedés volna azt hinni, hogy most majd felébred Németország vagy Európa, túl nehézkes és veszedelmesen kövérre hízott mindkettő ahhoz, hogy meghallja a vekkert.
Mi egy ilyen álmodó korban élünk, takaróval a fejünkön.