Hogyan beszéljük meg gyermekeinkkel az atomháború ügyét? – szól mostanában több nyugati, illetve amerikai sajtótermékben a régi kérdés. Ez amolyan nemzedéki probléma, az ötvenes évek óta foglalkoztatja a világot, hogy vajon lesz-e, s mikor. No és ezt hogyan lehet megbeszélni a nyolcéves kissráccal, aki biciklizni akar, de félő, hogy rossz esetben kicsi sugárfertőzött folt lesz a ház falán, ha így tesz. Spock doktor híres könyvében is foglalkoznak a dilemmával, a rendkívüli hatású gyermekorvos és pszichológus is hitet tett arról, hogy igen, van veszély, és ezt tudatosítani is kell a kicsikben.
A régi téma most újra felmerült, amióta Észak-Korea hintapolitikája épp a begyorsuló fázisban van, és szóban már legalább hatszor elpusztította az Egyesült Államokat. Erre a paranoiás, de nagyon is kiszámított retorikai elemre az Egyesült Államok hasonlóképpen hisztérikusan válaszol, az amerikai utca népe pedig fejét csóválva azt mondja, igen, ideje lenne odacsapni Kimnek. Miért? Mert a bombázás azt eredményezi, hogy a kardcsörtető ország lecsendesül, és elfogadja, hogy hol a helye? Miért, hol a helye Észak-Koreának?
A világpolitika irányítói az esetek túlnyomó részében nem céltalanul rikácsolnak, hanem előre jól megtervezett taktika mentén habzik a szájuk. Kim Dzsong Un célja is saját hatalmának fenntartása, így minden egyes harcias megszólalás azt erősíti, hogy ő az egyetlen vezető, aki képes atomhatalommá emelni a kicsiny országot, és tőle retteg még Amerika is. Ha ő nem lenne, jönne az invázió, és akkor hiába minden küzdelem, elsöpörnék a rendszert, az életet, a világ legnyomorultabb, legmegalázottabb népe lenne a koreai.
Ha választani kell, inkább választják a mostani stabilitást, amely együtt jár azzal, hogy a világ újságjai velük foglalkoznak, az argentin kisiskolások is tudják, hogy hívják Észak-Korea első emberét, és elhiszik, amit mond. Ne feledjük, itt egyszerűen hitről van szó: a nagyvilág elhiszi, hogy Phenjan képes atomfegyverrel lecsapni tetszőleges célpontra akkor, amikor ő akarja, miközben erre semmiféle bizonyíték nincs. Valójában máig nem tudjuk, hogy Észak-Korea képes-e saját nukleáris fegyvert készíteni, azok a tesztek valóban atomrobbantások voltak-e, és ha azok, a máglyát fel tudja-e szerelni egy hordozórakétára, majd megfelelő pillanatban aktiválni a poklot.
Ha a világsajtót olvassuk, úgy tűnik, Phenjan tökéletesen kihasználja a virtuális atombomba minden áldását, azaz világhírnévre tesz szert, és mindenki kétszer is meggondolja, érdemes-e packázni a rejtelmes kommunista állammal. Az amerikai külügyminiszter leszögezte, nem akarják megdönteni a rezsimet, nem akarnak belekeveredni semmiféle háborúba, ezt Észak-Korea nyilván nem fogadja békülékenyen, hanem tovább üti az izzó vasat. Bőven van még ideje visszafogni a retorikát, ha szüksége lesz rá.
Kevés azonban az esély, hogy az őszt kibírja a mostani feszültség. A hinta szeptember 9-ig biztosan a gyorsuló szakaszban marad, akkor ünneplik a köztársaság megalapításának évfordulóját, valami meglepetést mindenképp készítenek az örökös, bár 1994 óta halott elnöknek. De Észak-Korea nem ennyire fontos, és külföldi segítség nélkül semmit se tudna tenni. Egy régi gumicsont, amelyet mindenki szeret rágni, időnként jobban, máskor kevésbé, de valójában senki se tudott eddig semmit se kezdeni Phenjannal. Azaz minden marad a régiben, amíg a nagy játékosok meg nem lökik a dominót. De abból se lesz atomháború, ezek a fegyverek nem erre valók. Hagyják a kicsiket biciklizni.