De lehet-e sikeres valaha is az, aki az egészségügy irányítását kapja feladatul? És a sikert mivel kell mérni: a betegek és/vagy a dolgozók elégedettségével, az egészségi állapot javulásával, esetleg azzal, hogy mindenre jut elég pénz? Tudjuk jól, hogy a pénzt a leggazdagabb országokban is folyton keveslik, az emberek egészségi állapotán mindig lehet(ne) javítani, és a hipersebességre kapcsolt technológiai fejlődés miatt egyszerűen nem lesz olyan, hogy mindig, mindenhol, mindenki számára hozzáférhetők lesznek a legújabb gyógyító technikák.
Mindez azonban nem azt jelenti, hogy ne lehetne jobb az egészségügyi ellátás, csupán azt, hogy ne várjon ezért hangos tetszésnyilvánítást az, aki ennek érdekében ténykedik. Legyen nővér, orvos, politikus, az emberi természet már csak olyan: ha valami jól működik, azt természetesnek tartjuk, ám ha akadozik, azonnal hangot adunk az elégedetlenségünknek. Hatványozottan igaz ez, ha úgy érezzük: az egészségünk forog kockán, mert mondjuk heteket kell várnunk az operációra, vagy az egyik rendelésről a másikra küldözgetnek anélkül, hogy bárki venné a fáradságot, és elmondaná, mi miért történik.
Nem véletlenül hoztam fel ezt a két példát: az első döntően pénzkérdés és azon múlik, van-e elég orvos, nővér. Ez esetben a megoldás kulcsa ugyanazoknál van, akiknél az ország kasszájáé, és akiknek lehetőségük van olyan döntéseket hozni, amelyek érdemi változásokat képesek generálni. A második eset tudás, de még inkább hozzáállás dolga, olyasmi, amin csak az egészségügy szereplői tudnak változtatni.
Nemcsak évekig, de minden bizonnyal évtizedekig lehet még azt játszani, hogy a politikusok az egészségügyiekre, ez utóbbiak meg a politikusokra mutogatnak, hogy „lám, ők tehetnek mindenről”, de negyedszázaddal a rendszerváltás után jó lenne belátni végre, hogy ez nem vezet sehová.
Az egészségügy hangadóinak, az orvosi, szakmai és egyéb érdekcsoportoknak ennyi idő alatt fel kellett volna már fogniuk, hogy ha csak a rövid távú érdekeiket tartják szem előtt, és nem fognak össze, nem állnak a politika mellé, hosszú távon teljesen ellehetetlenülnek. Ha másból nem, hát az évtizedek óta működtetett hálapénzrendszer miatt kialakult bizalmi válságból levonhatnák a megfelelő következtetést. Annak is nyilvánvalóvá kellett válni a számukra, hogy ez a kormány nem vevő a folytonos siránkozásra, a tarhálásra, ehelyett – lássuk be, joggal – azt várja el, hogy az egészségügy szereplői is bizonyítsák hajlandóságukat a változásra, a változtatásra.
A politikusoktól is több belátásra lenne szükség azonban. Egyrészt huszonöt év alatt rájöhettek volna már, hogy ez nem egy felülről, kézi vezérléssel irányítható ágazat. Itt ezer és ezer különféle érdek működik pró és kontra, többek között ezért is törik bele a bicskájuk a „rendrakásba” újra és újra az amúgy jó szándékú ágazatvezetőknek. Azt is érzékelniük kellene, hogy felnőtt egy generáció, amelyik már csak a történelemkönyvekből ismeri a hamis egyenlősdi eszméjét, amelynek tagjai képesek felfogni, hogy nem jár, mert nem járhat mindenkinek minden, a legmagasabb színvonalon. Végül, de nem utolsósorban ideje, hogy ne csak a szavak, de a tettek szintjén, minden lehetséges módon és eszközzel odaálljanak a mögé a kormánytag mögé, aki hajlandó felvállalni ezt a nehéz feladatot. Mert bárki is legyen Zombor Gábor utódja, az egyik leghálátlanabb és legkevésbé irigyelt poszt lesz az övé.