Eddig negyven országban tiltották be a nejlonzacskókat világszerte. Elsőnek Bangladesben és Dél-Afrikában. Nem véletlen, hogy ebben a térségben eszméltek először.
Dél-Afrikában például, már szinte költői iróniával élve, a „nemzet virágának” kiáltották ki a zöldterületeken heverő zacskókat, annyira elleptek mindent. Legutóbb Új-Zéland is bejelentette, hogy megteszi ezt a lépést. Aki az utóbbi államban jövőre is nejlonzacskót ad a vásárlóinak, azt akár 100 ezer új-zélandi dollárra, vagyis úgy 18,5 millió forintra büntethetik.
Azt gondolhatnánk, a környezetvédők nagy napjai ezek, pedig sajnos nincs így. A világ és főként a fejlett Európa nagyvárosaiban ugyanis továbbra is mindent nejlonba csomagolnak, ma még egy adag csavart sem lehet megvenni az elpusztíthatatlan anyag nélkül, ha otthon össze kell szerelnünk egy bútort.
Bútort és egyéb használati tárgyakat ugyanis már alig gyártanak a kontinensünkön, csak az ezekhez szükséges alkatrészeket adják át a multinacionális cégek nagyáruházaiban, ezeket pedig egyenként nejlonba csomagolt alkatrészekből kell összeszerelnie a szentségelő vásárlóknak. A zacskók betiltása ugyanakkor csak az első lépés lenne, bár jelentős lépés, kétségtelen.
Mára viszont már szinte minden használati tárgyat be kellene tiltani, ha meg akarnánk szabadulni a környezetszennyező műanyagoktól, mert nincs az a feldolgozóipari kapacitás, amely képes lenne újrahasznosítani ezeket, ha szemétre kerülnek.
Műanyag a sportcipőnk, a nadrágszíjunk, az esőkabátunk, a sapkánk, műanyagból van a fogkefénk, a lakásunkban az ajtó- és az ablakkeret. Még az olyan klasszikus tárgyak is műanyagból készülnek, amelyek még magukban hordozzák az eredeti, környezetkímélő formájuk nevét: gondoljunk csak a vécédeszkára vagy a sodrófára.
A műanyag hulladékok nagy része pedig a feldolgozás ellehetetlenülése miatt égetőkbe kerül, növelve ezzel a levegőszennyezést, vagyis az üvegházhatású gázok kibocsátását, erősítve a klímaváltozást, a globális felmelegedést.
Nem ébredt fel még az Európai Unió sem, pedig nagyon harciasnak tűnnek a Brüsszelben tevékenykedő zöldek, ha az ökörség határát súroló látszatintézkedésekről van szó. Környezetvédelem címszó alatt betiltották például, hogy a gazdák moslékot adjanak a disznóiknak vagy meghatározták, hogyan görbülhet az uborka az uniós piacokon.
Sajnos a valósággal sokszor köszönőviszonyban sem álló kvóták szerint osztják el azt is, melyik tagállamnak mennyi lehet a szennyezőanyag-kibocsátása, de az úgynevezett „bemeneti oldallal” eközben nem tudnak mit kezdeni, mert a műanyag csomagolóeszközöket nem engedik jelentősen korlátozni az unió testületeiben a lobbierejüket igen hatékonyan kifejtő multik.
Pedig ma már Európában is, szó szerint, a bőrünkön érezzük a klímaváltozás hatásait. Az egyik pillanatban a tikkasztó hőség, az aszály uralkodik mindenütt, a másikban ránk szakad az ég, és zokogó osztrák családanyák nézik tehetetlenül, ahogyan elviszi az autójukat a házuk elől az özönvízszerűen hömpölygő áradat, pedig tíz évvel ezelőtt azt hitték, hogy egy csörgedező patak mellé költöznek.
Nem beszélve a hetekig pusztító erdőtüzekről és hatalmas viharokról, amelyek ma már szintén nem csak a tengerentúlra jellemzők. Vannak persze olyanok, akik még ezek ismeretében is a földfelszín és a kontinentális lemezek változását emlegetik a globális felmelegedés kapcsán, és tagadják az emberi önzés jelentőségét.
Pedig meggyőzhetőek lennének ők is. Nem is kellene ehhez sok, csak ki kellene ültetni egyiküket egy napra egy budapesti háztetőre, napernyő és víz nélkül, augusztus közepén. Aztán elmesélhetné a többieknek, hogyan tapasztalta meg a természet bosszúját egy kis országban, Európa közepén.