Heves érzelmeket, sőt indulatokat (értetlenség jobbról, pánik belülről, ökölrázás balról) váltott ki a magyar sportéletben a még az óévben nyilvánosságra hozott döntés, miszerint a kormány jelentősen, az elmúlt két évet bázisnak tekintve durván a felére – százmilliárdról ötvenmilliárd forintra – visszavágja a tao sportcélú felhasználásának keretét.
Kétségtelen, akinek a fizetését az egyik hónapról a másikra megfelezik, annak van oka berzenkedni. Másfelől viszont azt is érdemes végiggondolni, az illető megdolgozott-e a juttatásért, s – mivel ez erősen szubjektív kategória – még inkább azt, milyen hatékonysággal végezte busásan honorált munkáját. Nos, általános vélemény, hogy úgy általában kissé elkényelmesedett a magyar sport.
Emberi dolog: a jót könnyű megszokni. Nyavalygás helyett azonban mindenekelőtt azt kell belátni és értékelni, hogy az elmúlt hat-hét évben kivételezett helyzetet élvezett a nemzetstratégiai szintre emelt ágazat.
A részletekben a kelleténél mélyebbre e helyütt nem szándékunk lemerülni, de a csapatjátékok (az úgynevezett látványsportágak) körében a kosárlabda és különösen a kézilabda közelmúltbeli szép – ám inkább a hölgyek körében elért – sikerei dacára látványos áttörést nem sikerült produkálni.
E témában ne citálja senki a Mol Vidi FC-t vagy éppen a Győri Audi ETO KC-t, ezen profi kluboknak vajmi kevés közük van a taóhoz. Eredeti szándéka szerint ugyanis ezt a forrást az utánpótlás fejlesztéséhez rendelték.
A taorendszer sikerességét a létszámemelkedés, az utánpótláskorú eredmények, de még inkább a felnőttek, a profik közé belépő fiatalok száma, aránya és az igazságos felhasználás mentén lehet számonkérni.
A sajnos minden nemes szándék mellett is kétségbeejtő népesedési adatok dacára kétségtelenül egyre több gyerek, fiatal sportol. Ám ha kicsit böngésszük az utánpótlás bajnoki eredményeit, akkor látható, hogy hatalmasak a különbségek.
Ami gyakran a megszaporodott „Tao FC-k, KC-k, JC-k és VC-k”, tehát a mesés állami támogatás lehívására szakosodott utánpótlás futball-, kézilabda-, kosárlabda-, vízilabda- és jégkorongklubok számával indokolható.
Ennél bosszantóbb, amikor az ezen a jogcímen szerzett pénzt „okosan” a felnőttcsapatok működésére csoportosítják át. Szemet hunyhatnánk efelett, ha a magyar sport ontaná a tehetségeket; de nem ontja.
Tisztelet a kivételnek, szinte csak a légiósokkal nem pusztán megerősített, hanem teletűzdelt csapataink eredményesek a nemzetközi porondon. A férfi-vízilabdaválogatott tavalyi nyolcadik helyezése az Európa-bajnokságon pedig arról árulkodik, mintha a rendszer egyenesen kontraproduktív lenne.
A konstrukcióra ráfér tehát a kiigazítás. De nem úgy és azért, ahogy balról követelik. A tao bevezetésével – amelynek elfogadtatásáért Brüsszellel is meg kellett küzdeni – a magyar sport több évtizedes infrastrukturális elmaradását kellett orvosolni.
Az elmúlt években a szükséges létesítmények zöme azonban megépült, a mostani döntésből tehát az optimálisabb felhasználás iránti igényt érdemes kiolvasni. Kétségbeesésre nincs ok.
Magyarországon durván félmillió igazolt sportolót tartanak számon. Túlnyomó többségük utánpótláskorú, azok fele is labdarúgó, a zömük az érintett sportágak képviselője.
Durván úgy számolhatunk, az ötvenmilliárd forintot félmillió gyerek, fiatal között kell szétosztani. Tehát csak ebből a forrásból átlagosan minden egyes ifjú versenyzőre – az akadémistákra és a kistelepülések, kültelkek hátrányos helyzetű lányaira és fiaira – százezer forint jut. Tíz éve azt mondtuk volna, ennyiből csodát lehetne tenni.
Egy sportoló mindig csúcsteljesítményre törekszik. A taónál kevesebbel is beérjük. De a tao nem lehet altató.