Aki látott már amerikai akciófilmet, az tudja, hogy az Amerikai Egyesült Államok soha, semmilyen körülmények között nem tárgyal terroristákkal. Aki követi a külpolitikai híreket, az pedig tudja, hogy egyes terrorszervezetek képviselői rendszeresen egyeztetnek a megfelelő szervekkel, szükséges esetben így tudnak a lehető legkevesebb áldozattal a legjobb eredményre jutni.
India felmondta kereskedelmi kapcsolatait Észak-Koreával, két év alatt 111 millió dollárnyit exportált a gigászi ország a világ első számú páriájának. Ez az összeg India számára zsebpiszok, Phenjannak viszont pont 111 millió dollárral több a semminél.
Vajon Újdelhi mostanra jött rá, hogy Észak-Korea igazából gonosz, ezért veszi el a milliókat a vörösök elől, vagy a külügyminisztériumban mostanra döntöttek úgy – mérlegelve a szövetségi kapcsolatokat, a külvilág elől elrejtett adatokat, a távolabbi kilátásokat –, hogy ez a zsebpiszok nem éri meg a befektetett energiát. Gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy India mindig is tisztában volt tárgyalópartnere politikai beállítottságával.
Angela Merkel tegnap Szocsiban járt, hogy tárgyaljon Vlagyimir Putyinnal annak nyári dácsájában. Igen, azzal a Putyinnal, a gonosszal, az álhírterjesztővel, a nyugati értékek semmibe vevőjével, az antidemokratikussal, akinek láttán minden modern és európai ember szörnyülködik, és számon kéri a jogsértéseket, határozottan az orosz elnök szemébe nézve, aki ettől vagy meghunyászkodik, vagy megszégyenül.
Putyinnak azonban van egy fontos tulajdonsága, ez pedig az, hogy a világ legnagyobb területű országának az elnöke, olajban és gázban – egyelőre – legyőzhetetlen ellenfél, Európa pedig nem teheti meg azt, hogy összekeveri az érzelmeket és az érdekeket. Ha érzelmek alapján működne az európai diplomácia, akkor az oroszokat rég fallal kerítettük volna el magunktól és megmérgeztük volna a kútjaikat, nyilván a törököket is, az unión belüli törésvonalakról pedig jobb nem is beszélni.
De a diplomácia nem érzelmi alapú művészet. Németország többek között azért lehet Európa motorja, mert amikor szükséges volt, akkor nem érzelgősködött, nem zárta el magát a jó üzletektől, hanem befolyását növelte ott is, ahol a nyugati sajtó szerint roppantul büdös van.
Merkel úgy teheti tiszteletét a szocsi dácsában, hogy otthon nem fogják hazaárulónak vagy Putyin kiskutyájának nevezni, hanem dörzsölt politikusnak mondják, és ő is így érzi magát. Gerhard Schröder egykor német kancellári székét elhagyva ült át az Északi áramlat gázvezeték irányítói pozíciójába, amely talán nem ízléses váltás, de nem kérdés, hogy Németország energiabiztonsága szempontjából jó döntés volt.
Németország a világ egyik legerősebb nagyhatalma, ő kérhet, követelhet, ki is kényszeríthet bizonyos döntéseket. Ezer különböző fronton harcol, és bizony olyat is tesz, hogy saját céljai érdekében szalonképtelennek nyilvánít egy külföldi hatalmat, mert ő akarja nyélbe ütni a kívánatos üzletet, s a versenytársait kellemetlen helyzetbe akarja hozni.
Bizony jó lenne, ha a világ szépen lefektetett játékszabályok szerint működne, az országok vezetői pedig illedelmesen megtapsolnák, ha valaki tust visz be, majd hátradőlve kellemesen elmélkednének a világ folyásáról. De sem illedelmes taps, sem hátradőlés nincs, csak öldöklő harc, amelyben a cseppet sem lovagias eszközöket is előszeretettel használják, ha az egy dollárral is több pénzt eredményez.
Kína és Japán egymás ősi ellensége, egyben első számú kereskedelmi partnere, ahol a pekingi kardcsörtetés miatt csökkenő árú Toyotákat Kína örömmel vásárolja meg, mosolyogva bajsza alatt, a japánok pedig okosan nem sértődnek meg, hogy őket a sajtó „ördögöknek” nevezi, hanem felmarkolják az autókért járó pénzt a hűséges vásárlótól. Aki sértődős, az ne menjen diplomatának.
