Amikor – mintegy tizenöt évvel ezelőtt – Magyarország az európai uniós tagságára készült, az akkori tizenötök (még csak ennyien voltak) ambiciózus terveket szövögettek. Tudásgazdaságról, innovációról, munkahelyteremtésről volt szó – ezekről szóltak az EU-csúcsértekezletek is. Majd jött a görög adósságválság, ami a déli ország súlyához képest meglepően nagy zavarokkal járt, majd a migrációs krízis.
Ma – uborkaszezon ide vagy oda – ott tartunk: az EU-ról szóló hírek jószerével kimerülnek abban, hogy kiknek a javára fordult az adott nap, a földközi-tengeri „placcot” behálózó embercsempészek, az álszenteskedésben vizes (sőt: Masters!) világbajnok migránsmentő „civilek”, vagy az éppen ellenük forduló olasz hatóságok javára. Mindennapos harc zajlik az Afrika és Európa közötti vizeken.
Ám Marco Minniti olasz belügyminiszter jókora követ dobott az augusztusi állóvízbe. Saját – balközép vezetésű – kormányával is szembeszegült, lemondását is kilátásba helyezve fenyegetőzött arra az esetre, ha nem érvényesülhet a menekültpolitikája, azaz nem lehet fellépni legalább azokkal a „civil” szervezetekkel szemben, amelyek nem írták alá Rómával és nem is tartják be a rájuk vonatkozó magatartáskódexet.
Olyan elemi előírásokat például, hogy az Afrikából rakományszámra érkező, menekültnek titulált, valójában szerencsétlen kalandorokat nem tehetik át mások hajójára. Olyan szervezetekről van itt szó, mint például a német Jugend Rettet (Ment a fiatalság), amelynek tagjait – és most idézzük laptársunk ismertetését a The Huffington Post olasz kiadásából – „a saját kultúrájukkal szembeni gyanakvásra nevelték, és a náci múlttal való szakítás egyetlen módját a nemzeti sajátosságok teljes feladásában látják”.
Minniti ezzel szemben azt állítja: a menedékkérők szabályozatlan érkezésével szembeni határozott fellépés nem jobboldali intézkedés, hanem a nemzetbiztonságot szolgálja.
Mondani sem kell, ebben az egészben nem Minniti az érdekes, akiről annyit érdemes megjegyezni, hogy délolasz politikus, talán ezért is érzékenyebb az elsősorban a Délre, a Mezzogiornóra zúduló migrációs nyomásra.
Paolo Gentiloni átmeneti miniszterelnök római születésű, Matteo Renzi exkormányfő, az olasz balközép továbbra is erős embere firenzei. Az érdekes és fontos az: ahogy közelednek a valamikor a következő bő fél évben esedékes olasz választások, úgy mozdulnak el a fantazmagóriáktól és az álszenteskedéstől a tényszerű valóságérzékelés irányába a kormányzó elitek mindazon képviselői, akik a közeljövőben is a húsosfazék közelében akarnak maradni.
A valóság tényszerű érzékelése pedig jelen esetben pofonegyszerű: Európa képtelen annyi, elsősorban afrikai, közel-keleti és dél-ázsiai embert befogadni, ahányan ide akarnak jönni, az pedig súlyos biztonsági kockázatot jelent, ha hitelt érdemlő papírok nélkül errefelé csellengőket is a határainkon belülre engedünk.
Ezt most már Martin Schulz is érti, nem kell hozzá érettségi.
Egy friss olasz felmérés szerint a kormányzó, balközép Demokrata Párt 27,5 százalékon áll, csak hajszállal a bevándorlás- és euróellenes Öt Csillag Mozgalom előtt (27 százalék), megelőzve a jobboldali Északi Ligát és a Berlusconi-féle Hajrá, Olaszországot. A balközép kipenderülhet a hatalomból, ha az Öt Csillag összefog a hagyományos jobboldallal. Eközben a választások közeledte meglepő kijózanító hatással bír migrációs ügyben a német és az osztrák establishment-pártok esetében is.
Náluk szeptemberben, illetve októberben tartják a parlamenti választásokat. Egyre több balközép politikus ül fel a normalitás hajójára. Noha 2015-ben többre mentünk volna a mostani álláspontjukkal, mégis: üdvözlet a fedélzeten!