Most, hogy eljutottunk a mélypontra, érdemes megállni egy pillanatra és elgondolkodni. Nyakó István, az MSZP sajtófőnöke ugyanis érvnek gondolja a – többek között – a Magyar Időket is érintő bojkott meghirdetésének egy lapon említését azzal, hogy a 444.hu újságírónőjét viselkedése miatt kirakták egy fideszes rendezvényről, ami szerinte skandalum, míg az Echo TV munkatársait nem engedték be Botka László irodájába, ami viszont kívánatos és helyes.
De említhetnénk az LMP-s Szél Bernadettet is, aki börtönbe záratná Bayer Zsolt kollégát, amiért dühében meggondolatlan kijelentéseket tett a parlamentben folyó munkát megzavaró civilekre, de Szilágyi György jobbikos képviselőnek a tiszteletdíját sem rövidítené meg, pedig ő – belefeledkezve áldásos parlamenti tevékenységébe – konkrétan lefejezéssel fenyegette meg Dömötör Csaba államtitkárt. Nagyon úgy tűnik, hogy felhevült ellenzéki tevékenység közben olthatatlan vágyat érezni arra, hogy csikket nyomjunk el egy kormánypárti újságíró arcán, fiatalkori botlás, de egy konferenciáról elkéső, nem regisztrált ellenzéki videós hisztérikát az ajtóban feltartóztatni maga az ősbűn.
A fentiekből logikusan következik, hogy a minden közvéleménykutató cég által legalább kétmilliósra becsült kormánypárti szavazótábor számára bármiféle médiatermék előállítása rendkívül veszélyes és tulajdonképpen büntetendő cselekmény. Legalábbis az Orbán-fóbiás ellenzék és szimpatizánsaik szerint. Nyilvánvaló, hogy velük sem kíméletesebbek azok, akik a hátuk közepére sem kívánnak púpnak egy kormányváltást jövőre, és hasonlóképpen ítélik meg a média azon részét, amely a rezsimsöprők érdekeit szolgálja ki.
Létezik egy felfogás a helyes újságírói magatartásról, erkölcsről, amit minden, hivatását komolyan vevő kolléga igyekszik maga számára kötelezővé tenni. Eszerint a média munkatársának kutya kötelessége ellenőrizni a hatalmat, őrködni fölötte a túlkapások ellen, nem engedni, hogy bárki a közösség érdekei elé helyezze önös érdekeit. Fontos azonban, hogy eközben az újságírónak is be kell tartania minden törvényt, a társadalmi együttélés valamennyi szabályát, különben nem a közösség boldogulását, hanem az anarchiát és a káoszt szolgálja – legjobb szándéka ellenére.
Akik tehát leszűkítik a hatalmat a kormányon lévőkre, figyelmen kívül hagyva, hogy az ellenzék éppen kormányra törekszik, tehát hajlamos a túlkapásokra, a saját érdekeinek mindenek fölé helyezésére, és ezért őket nem ellenőrzik ugyanazzal a lelkesedéssel, netán újságírás helyett politizálásba kezdenek és tevékenyen részt vesznek a hatalmi struktúra átrendezésében, semmivel nem különbek azoknál, akiket lelakájmédiáznak. Vagy általánosan elfogadott a politikus orra alá a leglehetetlenebb helyzetekben mikrofont dugó gerillamódszer, vagy az ellenzéki újságíró is vegye tudomásul, hol a határ.
Milyen érdekes, hogy miközben a közélet szinte valamennyi szereplője a másikat vádolja a közbeszéd színvonalának a béka hátsórésze alá kerüléséért, mindenki békességet, nyugalmat, szép szavakat, összefogást, nagy, össznépi nekibuzdulásokat vizionál. De ahhoz, hogy a köztársasági elnök intelmei valósággá váljanak, mindenkinek visszább kell fognia magát.
Ahhoz, hogy elmozduljunk a mélypontról, a politikusoknak tudomásul kell venniük, hogy munkájuk szerves része a nyilvánosság tájékoztatása. Sokszor olyasmiről is, amiről nagyon nem akarják kibontani az igazság minden részletét. A kollégáknak pedig azt kell tudomásul venniük, hogy agresszivitással, tahó viselkedéssel nem mennek semmire. Sokkal többet ér egy kis leleményesség, állhatatosság, nem szólva némi szakmai alázatról.
