Kísértet járja be, ha Európát nem is, de Magyarországot mindenképpen, a vonizmus kísértete. Nem kifejlett rémség még, a Jobbik nyári táborainak bátorságpróbáin sem lehetne vele kellő hatékonysággal riogatni a Hitlert éltető tizenhét éves lányokat. De egyre gyakrabban, egyre több felületen toppan elénk a közösségi médiától kezdve a kültéri plakátokig, és ahelyett, hogy azt kiáltaná: Húúú! – kormányváltásról hadovál.
Vona Gábor, az új izmus névadója régóta úgy próbál felkapaszkodni az uborkafára, hogy sűrűn emlegeti – minél negatívabb szövegkörnyezetben – a nála jóval nagyobb formátumú politikus, Orbán Viktor nevét. Akár mulatságosnak is tarthatnánk, ahogy a kis palotapincsi csahol a komondorra, ha közben nem sértene vérig milliókat.
Legutóbb például azokat a nyugdíjasokat, akiket nemes egyszerűséggel viktoriánusoknak, az aljas orbánizmus játékszereinek titulál, amiért nem a Jobbikra szavaznak. Az egykor rendíthetetlen radikális, különféle seregek, gárdák, harcosok felkent vezetője most azon siránkozik meglehetősen álszent és gyerekes módon, hogy nemzeti ünnepeinken rendszeressé vált az a jelenet, amikor hétköznapokon kedves bácsikák és nénikék magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezükkel, ordibálnak trágárul és hörgik fel a XX. század minden traumáját.
Hogy mindenki jól értse, Vona azokról beszél minősíthetetlen hangnemben, akiknek egész életükben el kellett tűrniük, hogy az ő fájdalmuk senkit nem érdekelt, hogy az ő sérelmeik felemlegetése tilos volt, és állásvesztéssel, börtönnel járt. Azokat vegzálja Sorost megszégyenítő, ultraliberális megközelítésből, akik koruk előrehaladtával egyre nehezebben viselik a még mindig uralkodó kettős mércét Trianon, a Horthy-korszak, az ötvenes évek és 1956, majd a kádári megtorlás megítélésében. Az ő felemelt hangjuk sérti a piperkőc zsúrpubi hiperérzékennyé vált fülecskéjét, mert még a végén fölébrednek a párnáján szundikáló kiscicák. Vona a szüleinket, a nagyszüleinket nézi totálisan hülyének, akiknek java része ma is csendben tűri az ilyen aljas politikai kalandorok megaláztatásait is, és töredékük szemében lobog csak gyűlölet, szűk kisebbségük szájából folyik szennyvíz. (Ezek ráadásul nemrég még jobbikosok lehettek!)
A megnyomorított és megalázott többségről gondolja a vizslakölykök gyámolítója, hogy nem lehet meg a saját véleményük mindarról, amit maguk körül látnak, nyilván csak az orbáni manipuláció miatt nem váltak még vonistává. Velük mossa össze azokat, akiket minden jóérzésű ember elítél viselkedésük miatt. Hogyan tekeredhet önmaga körül ekkorát valaki, hogy előbb a radikalizmus élharcosa, majd amikor ebben sikertelennek érzi magát, akkor a néppártosodás álruhájában ostorozza azokat, akik előzőleg legfőbb szövetségesei voltak? No, pontosan ennyire vehető komolyan felháborodása az általa szerencsétlen szandis papának titulált férfi tettén, aki szerinte sunyin megtaposta a tusnádi fütyülős provokátort, amikor az már a földre került.
Ne feledjük azt sem, miközben a mérséklődő pártelnök üdvözletet küld hanuka alkalmából a honi zsidóságnak, szemérmetlenül tűri hatalomra éhes soraiban Kulcsár Gergelyt, aki két éve a Duna-parti holokauszt-emlékmű egyik cipőjébe köpött. Egyre több nyilvánvaló bizonyítéka van annak, hogy a Jobbik második-harmadik vonala még mindig tele van igazi nácikkal. A baloldalon éppen ezért a mai napig előszeretettel mossák össze egyes megmondóemberek a kormánypártokkal őket, ha rövid távú érdekeik megkívánják, holott olyan ütemben készítik elő az összeborulást a nemrég még ősellenségnek számító ellenzéki erővel, hogy Lengyel László nem is bírta magában tartani az aljas manipuláció tervét.
Félni tehát nem kell tőle, de nem árt komolyan venni ezt a kísértetet!