Ez azonban csak a Politikáról kicsiknek című könyv lapjaira illik, egy átlagos nyolcéves már felismeri, hogy ez így nem működhet. Mert az emberek nem egydimenziósak, érzelmeik vannak, érdekeik és vérmérsékletük.
Bizony, néhányan még erkölcstelenek is, s néha ugyanezek az emberek azt hiszik, a szabályok betű szerint való betartása mentesíti őket attól, hogy hűségesek legyenek esküjükhöz. Miszerint ők a választókat képviselik.
Ausztria Európa egyik politikailag varázslatosan működésképtelen állama, ahol a politikusok egy része elhiszi, hogy az általuk képviselt irányvonal az egyedül üdvözítő.
Alexander Van der Bellen, a Zöldek által támogatott elnökjelölt, aki a második helyen futott be a választás második fordulójába, kijelentette, ha ő lesz az elnök, és 2018-ban esetleg a jelenleg vezető Norbert Hofert is soraiban tudó szélsőjobboldali Szabadságpárt nyeri a parlamenti voksolást, ő nem fog nekik kormányalakítási megbízást adni. Mert hiszen az ő liberális eszmerendszerébe nem fér bele a nagyon is barnás hangulatú Szabadságpárt gondolkodásmódja, ő ma is retteg a masírozó katonáktól Bécs belvárosában, a hetven évvel ezelőtti világot hozza el vízióival a széles sávú internet és a melegjogok Ausztriájába.
Amikor a náci csizmákat szovjet csizmák váltották fel Bécsben, Ausztria saját modell építésébe kezdett. Egy gazdaságilag sikeres országot akart felépíteni, ahol a kisember érvényesül, és meggazdagodhat az, akinek tehetsége van hozzá. Ausztria soha nem volt nagyvilági és modern, mindig megtartotta monarchikus báját, kispolgári miliőjét, ahol az operabál tényleg érdekli az embereket, és bőven elég a tíz csapat a futballbajnokságban.
A síbérlet fontos, az viszont nem érdekelt igazából senkit, hogy a Hofburg lakója a háború vége óta mindig vagy az Osztrák Néppárt vagy az Osztrák Szociáldemokrata Párt által támogatott politikus volt, mégpedig úgy, hogy a parlamentben a két gigász folyamatosan nagykoalícióban kormányzott.
Pedig a demokrácia nem erről szól, hanem értékválasztásról. Az pedig jó ötven éven át hiánycikk volt Ausztriában. Az értékek helyett a jólét tartotta fenn a betonbiztos, és természetszerűleg egyre jobban megcsontosodott rendszert, aztán az osztrákok belefáradtak az állandó hintába, a nagy pártok adminisztráció szintjére süllyesztett kormányzásába.
A Szabadságpárt a maga populista szólamaival friss erőnek hatott. Főleg mert az általános jólét már a múlté, és van kitől félteni az osztrák munkahelyeket.
Nehéz a jelenlegi osztrák kormánynál tétovábbat elképzelni, alkalmatlanabb vezetőkkel és szakpolitikusokkal. Ausztria olyan helyzetbe került, hogy polgárai választhatnak a szélsőjobboldali Norbert Hofer, valamint a szuperdemokrata Alexander Van der Bellen között, egyszerűen azért, mert nincs más választásuk. A demokrácia márpedig nagy kincs.
Roppant könnyű visszaélni vele, főleg akkor, ha erkölcs nem párosul a jogászgondolkodás mellé, s ha egy torz struktúrát sajátított el az egész politikai elit.
Ilyenkor aggódni szokás, pedig az nagyon álságos. Ausztriát úgyis elkormányozza majd az aktuális győztes. Ausztria végül úgyis győzni fog, de mi, európaiak együtt mindig csak veszítünk.