A haza. Mindenkinek mást jelent. Talán csak egy hely, ahol megtaláljuk a számításunkat: több a lehetőség, több a pénz, a lelki része pedig teljesen mellékessé válik. Ezt mindenki magában eldönti. De kérdés, hogy a hazát választjuk vagy az mindenkibe bele van kódolva valami rejtélyes, isteni döntés alapján. Létezik-e az a rémisztő feltételezés, hogy az ember ott van otthon, ahol lehajtja a fejét, és a hazaszeretet megmarad a régi világ csökevényének, az iskolai tananyag részeként, amelyet ma még tanítanak, de néhány évtized múlva Petőfit felváltja a részvénypiac?
Ez a mostani, már-már túlságosan is modern világ alapvetően kérdőjelez meg számos, régről tanult tézist. Az rendben van, hogy néhány óra alatt gyakorlatilag bárki el tud jutni a Föld bármely országába. Az se okoz problémát, hogy egy háború ma is borzasztó, fájdalmas, gyilkos küzdelem, amelynek végeztével kiégett házak, csonka családok, nincstelen tömegek maradnak, no meg azok az ügyeskedő gazemberek, akik dagadó zsebekkel távoznak a pokolból.
Az viszont teljesen rejtélyes, hogyan lehet a háború földje mégis a béke szigete bizonyos emberek számára. A német sajtóban megjelent történet szerint egy fiatal jazidi nő Irak kurd területéről kényszerült elmenekülni, mert az Iszlám Állam nevű terrorszervezet egyik tagja bizonyos összegért „megvásárolta”, rabszolgasorba kényszerítette, megverte, majd miután eljutott Németországba, ugyanazon gazemberrel találta magát szemben. Aki pontosan ugyanúgy jött, mint áldozata.
Senkire sincs ráírva, hogy kinek az oldalán harcolt, a messziről jött ember azt mond, amit akar, és viszonylag ritkák azon menekültek, akik bevallottan embereket kínoztak egy gyilkolásra létrehozott iszlamista szekta, terrorcsoport magas rangú parancsnokaiként. A hatóságok pedig jobb híján hisznek nekik.
A szóban forgó jazidi nő pedig – tartva a gyilkos gonosztevőtől – hazatért Irakba. A háborús, zűrzavaros, klikkek uralta, tankok szántotta csatamezőre. Oda, ahonnan menekülnie kellett. Soha nem fogjuk megtudni, igaz-e a története. Akár igaz is lehet, de ugyanúgy lehet hazugság is.
Az viszont tény, hogy nemcsak egy ember, de voltaképp bárki visszatérhet oda, ahonnan elmenekült, hogy néhány hónapra megpihenjen, meglátogassa a rokonokat, majd visszatérjen az új, választott hazába. Ez a menekülés már nem az a menekülés, ami régen volt, különben nem lenne naponta tucatnyi járat Németország és az iraki Kurdisztán között, s nem volna tele a járat olyanokkal, akik idefelé menekültek, visszafelé meg repülővel utaznak.
A régi haza mégis ott él a szívükben, ha háborús is, mégis oda tartoznak, ott vannak a rokonok, az ismerősök. Egy kicsit ott élnek, csak ideiglenesen váltották fel Erbíl utcáit Düsseldorféval. A német hatóságok pedig isszák az összes sztorit, magukban pedig elkönyvelik, milyen őrületesen toleránsak és nagylelkűek is, hogy segítenek a szenvedőnek.
A hazának pedig valóban nincs alternatívája. Se a jazidi nő, se a német bevándorlási tisztviselő, se a rabszolgakereskedő számára. Ideig-óráig van megoldás, de hosszú távon nincs.
A haza fogalmát nem lehet elmagyarázni senkinek, és nem is kell, mert az nem függ se pénztől, se infrastruktúrától, se munkahelytől. A törökök 150 évig éltek Magyarországon, de egyikük se vált magyarrá, nem vert gyökeret a török szegfű a magyar földön. Egyáltalán nem véletlen, hogy ez így alakult. Ez ma, a túlságosan is modern 2018-ban is pontosan úgy működik, mint Petőfi idején, csak ma épp a világpolgárságnak van divatja. Csakhogy divatok jönnek, divatok mennek. A haza marad.