Szemesnek áll a világ, ezt minden gyerek megtanulja kiskorában, és azt hiszi, hogy valójában az a cél, hogy felnőttként ő legyen az, aki meglátja a nagy lehetőséget, és be tud kerülni a gazdagok közé. Ez van, akinek megy, s van, aki nem ilyen erkölcsi alapon áll.
A Spiegel újságírója, Claas Relotius szemes volt. Bezsebelt egy szekérderék díjat színes-szagos riportjaiért, amelyek bemutatták a világot a nagy múltú és minőségére büszke német magazin olvasóinak, és senki se vette észre, hogy az újságíró csak azt mutatja be, amit ő képzel a világról. Mert a világ nem olyan valójában.
Ha egy horgász mesél gyanús sztorikat a barátainak a tegnapi fogásról, az egyszerű nagyotmondás, amely alapvetően elvárható horgászoktól és tengerészektől, de ha ezért valaki pénzt kap, mert ő eljut olyan helyekre, ahová mások nem, és az általa mutatott tükör nem tiszta, hanem erősen torzít, az gyalázat. Épp azért, mert neki a munkája révén mindenki hisz.
El fogják hinni, hogy létezik egy olyan felirat a mexikói–amerikai határon, amelyen az áll, hogy „Mexikóiaknak belépni tilos!”, ebből pedig hamis következtetéseket vonnak le.
Mindig voltak ilyen újságírók, akik felülnek az épp aktuális témák követésére, hiszen ebben van a pénz, hírnevet lehet szerezni, s csak annyit kell tenni, hogy írunk egy izgalmas, hihető történetet, amelyet soha senki nem fog ellenőrizni.
A migráció lehet a XXI. század legaljasabb, tömegeket érintő bűncselekménye, emberi sorsokon keresztül mindig szívszorítóvá válik, sőt egy embercsempész is csak a gyerekeit akarja eltartani, ezért vállalkozik arra, hogy elszállítja illegálisan a jobb sorsban reménykedőket otthonukból a mesebeli Európába, ahol eurókkal van kikövezve az utca.
Claas Relotius pedig megírja a sosem volt szíriai kisfiú megható történetét, amelyet kiválóan lehet használni politikai célokra. Használja is mindenki, akinek ez áll érdekében, a fiatal újságíró megkapja a jó pénzzel és elismertséggel járó kitüntetést a CNN-től, előadásokat tart, esetleg könyvben újra kiadja a korábbi cikkeit, újabb bőrt nyúzva le a rókáról.
Semmit se kockáztat, hiszen ahhoz, hogy kiderüljön a hazugságözön, az kell, hogy egy közvetlen kollégája nyomozni kezdjen. Ez pedig nagyon életszerűtlen, bár látjuk, mégis van ilyen.
Lehet-e hinni ezután a Spiegelnek? A CNN és a BBC 2006-ban hetekig ontotta a híreket az iraki tömegpusztító fegyverekről, mégis a minőségi tájékoztatás fokmérői.
A brit Sky News minden aggodalom nélkül azt írja, hogy a magyar kormányfő szélsőjobboldali, és a legnagyobb társaságok is azonnal elhiszik, hogy a magyar ellenzéki politikusokat a földre fekvésre kényszerítették a magyar tévében, de az orosz RT esetében mindig megjegyzik, hogy a Kremlhez közel álló, azaz politikailag befolyásolt csatornáról van szó.
Pedig csak kifinomult politikai harcot látunk, amelynek részese a felsorolt média, a kormányok, a nemzetközi szervezetek, s itt, az olvasónál csapódik le, aki mégiscsak szavazó, és ő dönt úgy, hogy támogat vagy ellenez egy ügyet.
Claas Relotius mindig hajlandó lesz ilyen cikkeket megírni. Az igazságért nem szoktak fizetni, és egy díjat se érdemel. A halott kismajom az anyja ölében World Press Photo-díjat és örökös megbecsülést hoz, az alvó kismajom csak egy egyszerű, mindennapos kép.
Előbbi a klímaváltozás ikonikus fotója lehet, s arról még Leonardo di Caprio is beszélt, így nyilván a világ legfontosabb ügye, utóbbi viszont nem mond senkinek semmit, nem használható fel semmire, a készítője elpocsékolja a tárhelyet a kártyáján.
Pedig az álom a halál kistestvére. Ahogy a hazugság is.
