Lassan megszokhatjuk, hogy egy jogállamban paragrafusok csatáznak paragrafusokkal, de jószerivel senkit nem érdekel az igazság.
Ez nem igazság! – mondja Pákh Imre műgyűjtő is, aki kilencmillió dollárt szeretne kapni a Golgotáért, de a magyar állam legfeljebb hatmilliót akar adni érte. Annyiért nem adja, replikázik a tulajdonos, akkor viszi vissza Amerikába. Csakhogy nem viheti. Hétfőn bírósági ítélet szögezte le, hogy mint kiemelkedő nemzeti kultúrkinccsel, nem rendelkezhet szabadon a becses tulajdonával. Nincs ezzel egyedül: a Golgotán kívül még tizennégyezer más műtárgyra rendel el a törvény „országelhagyási tilalmat”. A jogi procedúra a védetté nyilvánítás körül fodrozódik. A közigazgatási perben elutasították ugyan Pákh keresetét, de ő nemzetközi fórumokhoz fordul. Zsarolást és kényszerítést emleget a magyar állam részéről, amiért az extraprofit helyett meg kellene elégednie szerényebb haszonnal.
Pákhnak kétségkívül vannak érdemei, de Munkácsynak nagyobbak vannak. Pákh nélkül azért, ha úgy adódna, valahogy elvolna a magyar kultúrtörténet, míg Munkácsy nélkül nem. A jogi szempontokat egy percre figyelmen kívül hagyva csakis helyeselni lehet tehát, ha egy ilyen, igazából mégiscsak a magyar nép számára becses alkotást nem engednénk ki a nemzeti önbecsülés holdudvarából. S ha jogilag lehetséges, nemcsak virtuálisan, de fizikai valóságában is megőrizve.
Az ügy előtörténete persze nem minden tanulság nélkül való. Julian Beck hajszállal a rendszerváltozás előtt, 1988-ban vásárolta meg, és 1991-ben kölcsönözte ki Magyarországra nemcsak kiállítás, de restaurálás céljából is. E hozzáadott érték, valamint az a tény, hogy a Golgota a magyarság lelkében az újra összeálló Krisztus-trilógia szerves, elidegeníthetetlen része lett, alaposan felverte a kép árát. Mondhatni úgy is, hogy ez a mű nélkülünk, magyarok nélkül korántsem érne ennyit. Beck felajánlotta a képet megvételre a magyar államnak, ám akkoriban épp egy szigorúan titkos tartótiszt ült a miniszterelnöki székben, akinek egészen mások voltak a prioritásai, ezért a Golgota 2003-ban Pákh tulajdonába jutott, aki letéti szerződést kötött a kiállító múzeummal 2004-ben, majd 2006-ban és 2012-ben.
A 2013-as vételi szándék az állam részéről már kilencmillió dolláros szakértői értékbecslést generált, ami nyilvánvalóan a helyzet ismeretében felvert ár: egy nemzeti kormányzat ráutaló megzsarolása. Már másfél milliárd forint is rettentő nagy áldozat a magyar adófizetők részéről, hát még két és fél! Könnyű volna cáfolni a túlértékeltséget: egy komoly szándékú, hús-vér vevővel a szabadpiacról, kilenc- vagy tízmillió dollárért. Ilyen azonban nincs, és úgy sejtem, hogy ebben az évszázadban valószínűleg nem is lesz.
Lehet persze emlegetni, mit mondott ekkor meg akkor L. Simon László, mit Lázár János vagy Matolcsy György (utóbbi semmit, csak jó értéktárgazdaként a felső plafont), ám ha zsarolásról esik szó, akkor az minimum oda-vissza zajlik.
Az államnak a védetté nyilvánítás a harci eszköze, az export-import tevékenységében korlátozott műgyűjtőnek meg a drapéria. Az egyik a jövő érdekében tesz megelőző lépést, a másik jelenidejű csapkodás: azzal egyenértékű, amikor a befektető milliárdos a széfjébe zárja a műtárgyat, amely a civilizációs közmegegyezés szerint alapvetően mégiscsak közkincs. Így aztán e hercehurca mindannyiunkat károsít, a közérdek pedig nem más, mint hogy mihamarabb véget érjen a Golgota kálváriája.
