Hollywood akkor nyilván azt díjazta, hogy Szabó filmje egy diktatúrából kitekintve vizsgálja egy másik diktatúra művészprostituáló mechanizmusát. Idehaza sokan vélték úgy, hogy a film nyilvánvaló szakmai erényein túl a finom témaválasztás volt a döntő: a náci rendszer felemelkedését annak idején Amerika is tétlenül nézte, a lelkifurdalás pedig érdeklődést generál. Azóta tudjuk, hogy a rendező titkon a saját árulását, ügynökmúltját is belerendezte a díjazott filmbe, s a náci rendszer ünnepelt színészkirályának karriertörténete és morális megsemmisülése paradox módon ettől lehetett olyan borzongatóan hiteles.
Nemes Jelesék nemzedéke felnőttként már egy pillanatig sem küszködött semmilyen diktatúrával. Föl sem merült bennük, hogy mondandójukat áttételes parabolákba csomagolják. Evidencia gyanánt, már-már kész történelmi és kulturális alapanyagként tekinthettek a holokauszt kataklizmájára is – s nyilván azt kellett látniuk: az olykor roppant nívótlan, a kölcsönös gyűlölködéstől sem mentes aktuálpolitikai huzakodás mindenről szól, csak a lényegről nem. Megértem, ha nem óhajtották elhelyezni magukat a holokauszttagadás–holokausztbiznisz kiábrándító és elkeserítő bipoláris erőterében. Bátoríthatta őket Kertész Imre Nobel-díja, akinek sokáig visszhangtalan regénye csupán az első felületes közelítésben szól a haláltáborok világáról – ő maga nyilatkozta, hogy legalább annyira a létező szocializmusról is. A Saul fiáról is visszatérően elmondták az alkotók, hogy az nem holokausztfilm, vagy csupán annyiban az, hogy a középpontjában nem a népirtás, egy közösség módszeres halálba küldése, hanem a történelembe vetett ember, az individuum áll. A film témája tehát nem zsidó téma, nem magyar téma, nem német téma, hanem egyetemes téma, örök téma. A magam számára úgy fogalmaztam meg: a fiát a halálgyárban mindenképp eltemetni akaró Saul nem tesz egyebet, mint amit Antigoné tett: érvényt próbál szerezni az íratlan törvénynek az írott törvénnyel szemben. A helyzet annyiban romlott pár ezer év alatt, hogy a magát oly nagyra tartó emberiségnek az embertelenséget sikerült időközben futószalagszerűen gépesíteni.
A Saul fia esetében a kivitelezés és a tartalom ritka egysége, a forradalmian formateremtő filmnyelv, a merészen választott perspektíva miatt a Saul figurájába való nyomasztó belebújás, a kívülmaradás esélytelensége kódolta magában a díjesőt. A szintén Oscar-díjas Rófusz Ferenctől hallottam: Jeleséknek most jön a neheze, a siker feldolgozása. Ha elsőfilmesként rögtön a csúcson kezdték, hová lehet még innen továbblépni?
Nos, nem lehet – de nem is kell. Ez az öröm és büszkeség pillanata: őrizzük meg minél tovább. A drukkolás, az együtt virrasztás élményét: olyan katarzis ez, mint ha Dzsudzsák júniusban kötényt adna Cristiano Ronaldónak. Felejtsük el most a szerencsétlen visszavont berlini interjút, s ne hümmögjünk azon sem, hogy ha most a zsidó áldozatokról és a katolikus bűnösökről szóló alkotások értek a csúcsra, készülnek-e filmek az Iszlám Állam által lemészárolt keresztény vértanúkról is. Az Oscar nem demokratikus intézmény, s remélem, még az afroamerikai nyomásra sem fognak bevezetni holmi brüsszeli mintájú kvótarendszert. Irány a mozi: a papa mozija helyett a fiúk mozija…
