A régi korok emberének világában a csoda bekövetkezése világnézetileg bármikor várható esemény volt. E lehetséges jelenség értékét, jelentését és erejét a keresztény hitrendszeren nyugvó világmagyarázat adta. Az általunk szemlélt és hétköznapjainkból oly jól ismert világnak már nem része a csoda. A modern világ leginkább gazdasági racionalitásra épülő logikája épp a spiritualitást nélkülöző értékek természetes otthona, s ebben a világban a csoda erkölcsi iránymutatásra már alig alkalmas. Ahogy a spirituális értékek partvonalra szorulnak, úgy húzódik vissza a vallási értelemadás lehetősége, amelynek a helyére azonban a modern világ logikájából következően nem áll semmi sem.
Ám az a csoda, amelyet karácsonykor ünneplünk, jószerével egyetlenként áll ellen ennek a logikának. Mert igaz ugyan, hogy az ajándékozási rutinokon keresztül ennek szempontjai is megjelennek az ünnepben, de nem lehet nem észrevenni, hogy legalább az ünnepen és az azt követő napokon e logika mégis meghajol valami nálánál hatalmasabb előtt – valami előtt, ami épp a modern világ szempontjából különösen csodálatos. Legyen ez akár a szeretet, a megváltás vagy a remény, olyan alapvető emberi értékekre irányuló igényekhez jutunk, amelyek előtt a világunk csak gazdaságilag értelmezhető szükségletek kielégítésére érzékeny szempontrendszere értetlenül áll.
Ezeket az értékeket idézi meg mindig újuló erővel – s tartja életben – a karácsony. Rajtuk keresztül emlékeztet az alázat fontosságára is; annak a képességnek a fontosságára, hogy elismerjünk valami önmagunknál nagyobbat. A képességre, amelyre oly sok formában lenne szükség a hétköznapokban is, de oly nagyon hiányzik belőlük.
Azzal, hogy a karácsony ezen értékek iránti alázatra emlékeztet, azon keresztény értékeknek az ünnepévé is lesz, amelyeken a nyugati társadalmak morális rendje nyugszik – vagy legalábbis annak, ami e rend alapjaiból még megmaradt, hisz a spirituális kiüresedésnek épp a morális tartás esett mindig a legkönnyebben áldozatul. Csak aggódhatunk, hogy „ha … a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Máté 6,23)
A karácsony az egyetlen olyan időszak az évben, amikor a világ, amely a mindennapokban túlságosan is velünk van, elcsendesedik annyira, hogy akinek füle van, az a dolgoknak ezen értékekben megnyilvánuló lényegét is meghallhassa.
Egy kis időre legalább. Azt a lényeget, amelyet épp azért könnyű szem elől veszíteni, mert a hétköznapokban megélt világban éppen hogy nem tükröződik. A világ egyszerűen túl sok gondolkodnivalót ad akkor is, ha nincs elszántság a karácsony által szimbolizált értékek szempontjából a logikája mögé tekinteni. Ám a karácsony hangulata és csendessége kedvez az elmélyülő szemlélődésnek, s talán „ami így világossá válik, fényforrás lesz” (Efezus 5,14), és segít, hogy a kisvártatva visszatérő zajban a lényeget továbbra is meghallhassuk.
De ezen túl a karácsony a hétköznapokban elvesztett személyesség és bensőségesség visszavételének ünnepe is. Az egyetlen időszak, amikor az előttünk jószerével minden viszonylatában idegenként álló világ mintha visszanyerné emberi arcát. Egy kis időre legalább.
A karácsony átszabja a hétköznapok fontossági viszonyait, és csak rá jellemző, megmagyarázhatatlan, varázslatos hangulatot teremt – karnyújtásnyi közelségbe hozva ezzel a mindennapok világából immár elillant csodát. És noha ezt a csodát a hétköznapokba visszaemelni, így a világ jelenlegi logikáját kizökkenteni aligha lehet, a karácsony minden évben elérkezik annak bizonyságául, hogy az életet emberibben is lehetne élni.
A szerző filozófus
