Kérdés persze, hogy kinek mit jelent a siker, ami általában a kitűzött célhoz viszonyítva értelmezhető. Fontos az is, hogy mi a tiltakozók valódi célja: a közoktatás színvonalának emelése, a szervezeti és anyagi feltételek javítása, vagy a feszültség fenntartása?
Tény, hogy több fronton zajlanak a tárgyalások, a Köznevelési Kerekasztal fórumain és a sztrájkbizottsággal is folyamatosan egyeztetnek a kormány képviselői a szakmai, illetve az érdekvédelmi szervezetekkel.
Mindkét szinten jelentősen közeledtek az álláspontok a vitás kérdésekben, mégis a sztrájk mellett döntött a szakszervezet, amelyhez természetesen rögtön csatlakoztak a baloldali, liberális ellenzék pártjai. Gallóné szerda délutáni nyilatkozatában már nem győzte hangsúlyozni, hogy mostantól tényleg nagy erőkkel koncentrálnak a tárgyalásokra.
Valamiért a régi kádárista „húzd meg, ereszd meg” politika jut eszembe a hónapok óta zajló tiltakozó akciókról. A követelések kapcsán pedig a kufárkodás tűnik a legtalálóbb kifejezésnek; most éppen a nem pedagógus végzettségű nevelési-oktatási dolgozóknak szánt kétszer 35 ezer forintos frissen bejelentett juttatást tartják elfogadhatatlannak, mondván, ők legalább 100 ezer forintban gondolkodnak.
De miért éppen százezer forint? Hogy számolták ki? Természetes, hogy mindenki szeretne magasabb fizetést, több juttatást, de ha vaktában dobálóznak számokkal, összegekkel, annak erősen megkérdőjelezhető a komolysága, és nem arra utal, hogy megegyezésre törekednének. Inkább az a következtetés vonható le, hogy a szakszervezetek és az ellenzéki pártok zsarolási potenciált látnak a pedagógustársadalomban, amelyet saját céljaikra, pozíciójuk erősítésére próbálnak felhasználni.
Ezt erősíti a Herman Ottó Gimnázium tantestületének újabb nyílt levele, amelyben többek között úgy fogalmaznak: „Bár nekünk is elegünk van a »cirkuszból«, mégis muszáj ébren tartani a lángot, ha valóban fontos számunkra az oktatás és az ifjúság jelene és jövője.”
Talán akaratlanul is beleszőtték az önkritikát, mert a cirkuszt, amelyből mindenkinek elege van, ők robbantották ki, aztán persze mások is fokozták és tartják fent a mai napig. De a lángot, a „forradalmi” hevületet ébren kell tartani, ami viszont nem egyeztethető össze a megegyezés szándékával.
A viszályt egyébként közönséges hazugságokkal is igyekeznek fenntartani, levelükben például azt írják, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon a kormány vitázni sem hajlandó a tanárok kötelező óraszámáról, miközben a valóság az, hogy a kérdés folyamatosan napirenden van, kedden már egyetértettek a felek abban, hogy a 32 óra a jelenlegi formájában életszerűtlen, nem lehet fenntartani.
Ráadásul a gimnázium igazgatója részt vesz a tárgyalásokon, nyilvánvalóan tudja, hogy ott mi zajlik. A tantestület ezzel őt is lejáratja, de a „láng ébren tartása” számukra olyan cél, amely szentesíti az eszközt.
Mindez méltatlan a pedagógustársadalom egészére nézve, és jelentős kárt okoz a gyerekeknek is. A jellemfejlődés azon szakaszában, amikor rendkívül fontos lenne, hogy helyes viselkedési mintákat lássanak, azt tapasztalják maguk körül, hogy a tanáraik egy része megbízhatatlan, nem mindig mond igazat, időnként a szabályok felrúgására buzdít, a tekintély öncélú semmibevételét hirdeti.
Amikor a permanens tiltakozást fenntartó pedagógusok és érdekvédők a gyerekek jövőjére hivatkoznak, el kellene gondolkodniuk azon is, hogy ez a cirkusz milyen példával szolgál a felnövekvő generációnak.
