Hivatalosan még meg sem kezdődött az olimpia, s Brazília máris vizsgázott. Partigyilkosként nem akarom azt mondani, hogy le-, de semmi esetre sem jól. A házigazda mindkét labdarúgó-válogatottja bemutatkozott – csalódást keltően. Először, csütörtökön a hölgyek 3-0-ra legyőzték Kínát, ami dicséretes, csak éppen az Olimpiai Stadionban olyan érzése lehetett a néhány ezer nézőnek, mint a magyar szurkolóknak mondjuk a Debrecen–Gyirmót bajnokin. Másnap a férfiak a fővárosban két világsztárral, Marquinhosszal és Neymarral megerősítve sem bírtak a Dél-afrikai Köztársaság gyengécske csapatával.
Micsoda blama – mondhatnánk, ám a két évvel ezelőtti futball-vb helyszíni tapasztalatai alapján ez cseppet sem meglepő. Brazíliának már nem jelenti ugyanazt a foci, mint akár még két évtizede, a népességrobbanás eredményeként a metropoliszokban eltűntek a grundok, természetes kiválasztódás helyett ott is inkább már az akadémiai képzés jellemzi a sportágat. Az emberek persze továbbra is szeretik a labdarúgást, csakhogy a tömegek képtelenek megfizetni a világbajnoki és az olimpiai belépők árát, a meccsre járás a vékony felső középosztály kiváltsága. A brazilok irigykedve nézik a jellemzően észak-amerikai és európai turistákat, rosszabb esetben tesznek az olimpiára.
A riói játékokat ettől persze még nincs okunk félteni, a couberteni eszmében gyökerező tradíció és a köré font hatalmas üzlet bőségesen elegendő ahhoz, hogy az öt karika mint brand eladja magát. A létesítmények jobbára elkészültek, felhúzták az olimpiai falut, a tévéközvetítésnek eleve nem célja, hogy a hiányosságokra fókuszáljon, a tévé előtt ülve egészen biztosan csodálatos lesz az olimpia.
Csupán az a kérdés, miért kellett Brazíliába vinni. Dél-Amerika hatalmas állama ugyan megbirkózott a vb-vel, és nyilván megbirkózik az olimpiával is, csak éppen várhatóan nem ad hozzá semmi többletet. Brazília és a futball-világbajnokság történelminek hitt találkozásából semmi rendkívüli nem született, s gyaníthatóan ezt a konklúziót vonhatjuk majd le az olimpiával kapcsolatban is. Csak a közelmúltat tekintve, Peking 2008-ban be akarta bizonyítani a világnak, hogy a szuperhatalmak sorába lépett, Szocsi két éve hasonló céllal a felébredt orosz medve metaforájaként szolgált, London visszacsempészte a már-már feledésbe merült régi idők felhőtlen hangulatát – de mit mutat meg a világnak Rio de Janeiro? A Krisztus-szobrot, a Cukorsüveg-hegyet, a Copacabanát? Ehhez nem kell olimpia.
Kilenc, illetve hét esztendeje, amikor Földünk népességét és területét tekintve is ötödik legnagyobb országa elnyerte előbb a labdarúgó-világbajnokság, majd az olimpia rendezését, ez még nagyon jó ötletnek tűnt. Hiszen dübörgött a gazdaság, a GDP-növekedés rekordokat döntögetett, a változó, forrongó világban a kevert népességű ország a döntéshozók szándéka szerint ráadásul nyilván a tolerancia egyfajta szimbólumaként is szolgál, csakhogy elillant a gazdasági csoda, megszaporodtak a gondok, Brazília jelenleg a saját problémáival sem képes megbirkózni, nemhogy a vállára vehetné a világ baját.
Brazília olyan, mint egy hirtelen megnyúlt kamasz. A gyermeki énjét már kinőtte, talán szégyelli is, de még keresi önmagát, a túlzottan gyors növekedés kissé esetlenné tette, kell még neki egy-két évtized, mire kiforrja magát. Így hát az lehet a legfőbb óhajunk az előttünk álló tizenhat napra gondolva, hogy ne kövessen el semmi ostobaságot, a játékok a helyszínen minden gond és baj nélkül peregjenek le, pipálhassuk ki Rio de Janeirót. Úgy, hogy közben a versenyek minden percét képesek legyünk maradéktalanul kiélvezni.