A sípoló politikusoknál és egyéb pitiáner provokátoroknál is van lejjebb, ha ízléstelenségről, történelmi hőseink meggyalázásáról van szó. Történetesen ő a kommunizmussal állítólag mindenféle leszármazási kapcsolatot megtagadó Magyar Szocialista Párt sorait erősíti. Havas Szófiáról van szó, a patinás Horn famíliából. Igen, ő a kitüntetésekkel elhalmozott nagy embernek, a vasfüggöny és a Nyugati pályaudvar hősének az unokahúga. Aki a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából az orosz állami tévében a CIA által irányított fasiszta ellenforradalmi puccsá degradálta-hazudta forradalmunkat.
Ha déja vu érzésünk van, az nem véletlen. Havas egyszer már eljátszotta ezt a műsort: akkor egy monstre antiszemita pogromnak vizionálta ’56-ot. Van ilyen: mások meg Napóleonnak képzelik magukat. Ezúttal azonban az orosz médiában, az egykori ellenség hamis történelmi illúziókat dédelgető tévéjében már szabályosan mozifilmszerűen bontotta ki a sosemvolt történetet. Eszerint az „ellenforradalmárok” házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat. Erre rá is erősített: ezek nemcsak amolyan közönséges, mezei radikálisok voltak, hanem valóságos fasiszták. Valamint kifejtette azt is az ámuló orosz nézőknek, hogy a forradalom nem törhetett volna ki a CIA által kiképzett, volt nácikból álló diverzánsosztagok nélkül, amelyek a fasiszta ellenforradalmi puccsot voltak hivatva előmozdítani. Az amerikaiak a hidegháború időszakában azért segítettek a nácik visszatérésében, hogy ellenforradalmat robbantsanak ki.
Azt most hagyjuk, hogy Amerikával nem az volt a probléma 1956-ban, hogy segítette a magyar forradalmat, hanem hogy nem segítette. A CIA által pénzelt rádiókkal buzdította, hitegette, majd cserbenhagyta a naiv „célországot”. Talán a hetvenedik vagy nyolcvanadik évfordulón majd érkezik ez ügyben a nagykövetségről egy kurta „sorry”, éjszaka, ahogy a három műszak miatt előfordul.
Az orosz hozzáállással is reménytelen mit kezdenünk: kontinuitást kell érezniük a szörnyű szovjet érával, hogy még büszkék is lehessenek a budapesti harcokban elesett hétszáz halottjukra. Egyszerűbb nekik minden szovjetellenes lázadót lenácizni, hogy visszanyúljanak a korábbi (még sztálini) sikertörténethez. (Főleg, ha még oroszul beszélő magyar „adatközlőre” is lelnek.) Sőt még az első „színes forradalmat” is belelátni ’56-ba, nem zavartatva magukat attól sem, hogy az ifjú Soros csupán abban az évben költözött át Angliából Amerikába. A Külgazdasági és Külügyminisztérium a túlkapás miatt bekéreti az orosz nagykövetet, mivel „senkitől sem viseljük el, hogy megalázó módon beszéljen az 1956-os forradalomról és a forradalom hőseiről” – aztán vagy történik valami, vagy nem. Mindenesetre mostantól egy picit komolytalanabb lesz putyinozni a magyar kormányzati politika kapcsán.
De kit hívassunk be az egyre aggasztóbb állapotú Havas Szófia miatt? Molnár Gyulát? Szanyi Tibort? Tóth Bertalant? Követeljük, hogy zárják ki a történelmi rágalmakat szóró elvtársnőt a soraikból? Őszintén: mivel lenne ettől jobb az ’56-os mártírok családjának? Mitől volna könnyebb a sokat szenvedett hazai zsidóságnak, hogy szenvedéstörténetükbe alantas szándékkal egy nyilvánvaló kakukktojást próbálnak csempészni? És mégsem tekinthetünk el ettől a nemzeti önbecsülés jegyében. Olyan nincs, hogy egyrészt demokratikus pártnak tüntetjük fel magunkat és Nagy Imrével példálózunk, másrészt összezárunk az ellenforradalmazó Havas Szófiák előtt. (E retró érzés egyre többeket ragad el Bolgár Györgytől Gyurcsány Ferencig.) Olyan sincs, hogy egyrészt 1956 örököseinek mondjuk magunkat, másrészt mondvacsinált okokból bojkottáljuk a parlamenti ’56-os emlékülést. Mert akkor egyértelmű: a báránybunda alatt a régi farkas vicsorog.
