A járt utat járatlanért nem szokás elhagyni. Svédország az a hely, ahol még akkor se tennének ilyet, ha a járt út esetleg véget ér, sziklás ösvénnyé alakul vagy rablóbandák csatangolnak rajta.
Az elv nagyjából az, mint a Kádár-korban nálunk: hagyjuk a politikát a hozzáértőkre, elvtárs, maga csak éljen békében. Az eredményt pedig jól látjuk: az államtól várja mindenki a problémái megoldását.
Ezzel pedig nem vagyunk egyedül, Svédország teljes lakossága hisz abban, hogy az államnak befizetett horribilis mennyiségű pénz azt eredményezi, hogy az állam jóságos és igazságos, óvó anya és határozott apa egyszerre.
A helyzet mégsem rózsás, mert az emberfeletti entitás mégis emberek által alkotott szervezet, Svédország idilljébe pedig betört a külvilág. Idegen országokból tömegével jöttek a svéd kultúrát hírből se ismerő emberek, s alakították át a gyakorlatilag védekezésképtelen államot. A svéd állam ugyanis mindenkinek elhiszi, hogy háborúból jött.
Azt is, hogy az ott sorakozó fiatalok az ő testvérei. Azt is, hogy a szülei meghaltak, így ő ezért támogatásra jogosult. Hisznek abban, hogy a messziről jött ember tizenhat éves, bár harmincnak néz ki.
Elhiszik, hogy homoszexuális, s ezért üldözik. Mindent elhisznek s mindenért pénzt adnak. Ebből pedig felépült egy párhuzamos társadalom, mert a hallatlan humánum oltárán feláldozta Stockholm Nils Holgerssont, Harisnyás Pippit, a svéd egyházat, a svéd nyelvet, a három koronát és még azt a botrányos ízű, nagyon büdös halat is, amely mégis hozzátartozott a svéd kultúrához. Margot Wallström külügyminiszter szerint aki utazott a stockholmi metrón, az svéd. Ez ilyen egyszerű.
A svéd társadalom viszont mégsem annyira hajlékony, még akkor sem, ha a száz éve uralkodó Szociáldemokraták alaposan megágyaztak az identitásválságnak. Joggal aggódik ott az estéktől mindenki.
Stockholm nem Chicago, de nem lehet normálisnak tartani, hogy lövöldöznek az utcákon, belőnek az étterembe, leszámolnak egymással a gengszterek, a külvárosi főtéren pedig három rendőr – akik egyáltalán nincsenek felkészülve a fizikai erőszakra – golyóálló mellényben járőrözik.
„A kamerával azért óvatosan!” – szól minden jó szándékú barát, mit szabad és mit nem a migránsok által lakott telepeken, mintha ez normális lenne. Ez az ő kultúrájuk? Szó sincs róla.
Ez kulturálatlanság, ez rosszul értelmezett öntudat, ez erőfitogtatás. Nem is kérdés, hogy aki tudja magáról, kicsoda, az fog érvényesülni, akinek viszont se vallása, se kultúrája, se nyelve, se neme, elbukik.
A nemzetközi liberális sajtó által populistának és neonáci gyökerűnek nevezett Svéd Demokraták 17 százalék fölötti eredményt értek el. Magyar szemmel klasszikus szociáldemokrata pártról van szó, amely nagyon óvatosan bánik a nacionalista kijelentésekkel.
Ez a 17 százalék mégis azt mutatja, hogy létezik az a réteg Svédországban, amely inkább hisz a saját szemének, mint a mindenható államnak.
A múltból nem lehet megélni, a társadalom dinamikusan változik, az eseményekre pedig reagálni kell. Mert az, hogy valaha régen integrálni tudta Svédország Zlatan Ibrahimovic szüleinek nemzedékét, és ők istenáldotta tehetséget adtak a svéd focinak, nem jelenti azt, hogy ez most is sikerülni fog. Az államot ugyanis az emberek alkotják, akik dolgoznak, építik az országot, együtt küzdenek a közös sikerért.
Együtt, azok, akik svédek, akik tudják, ez mit jelent, akik nem tagadják meg maguktól az örökséget. Akik nem hiszik azt, hogy sértő képviselni a nemzetüket.
Az okokat pedig senki nem fogja magába szívni, amíg az immár a migránsok okán hírhedtté vált Rinkebyből elér Stockholm központjába, a T-Centralenig. Ez 44 korona. Ennél Svédország jóval értékesebb.