Ez az utolsó üzenetem, senki se ment meg! – mondta ezt tucatnyi aktívan twitterező aleppói, amikor összeomlott a lázadók hálózata, a szíriai hadsereg megtörte az ellenállást, az orosz légierő kibombázta a stratégiai fontosságú állásokból az utolsó jelentősnek számító fegyverest is. Aleppó meghalt. Az utcákon menekültek tömegei hömpölyögnek, fázó-didergő kisgyerekek, nyúzott arcú anyák menekülnek a pokoli városból az ismeretlenbe, valahová vidékre. Mindenki sír, a családok szétszakadtak, a házak összeomlottak. Nem sikerült a nagy álom, a szabadságot nem tudták kivívni, a lánglelkű költők és harcos jogvédők nem tudtak új Szíriát építeni, 2103 nappal az első puskalövés után újra a régi zászló lobog a város tornyán, újra ugyanaz a kiáltás harsog Aleppóban: Isten, Szíria, Basár és semmi más!
A harc heves és kegyetlen volt, az utcán vér folyt és most is vér folyik, amikor az utóvédharcok során ismeretlen katonák ismeretlen emberek ellen elképzelhetetlen bűnöket követnek el. Az ezt megelőző majdnem hat év során számos óvodáscsoport repült a levegőbe, mert az autóba rejtett pokolgépet úgy időzítették a lánglelkű költők és harcostársaik, akik valóban értenek a háborúhoz, hogy a legnagyobbat üsse a rendszeren. Mert az új Szíriának meg kell születnie, és minden születés fájdalmas. De megéri, legalábbis papíron mindig megéri. Míg nem én vérzek, hanem az átlagember, akit egyáltalán nem ismerünk. Amíg statisztika a veszteség.
Akik értenek a háborúhoz, azok profi zsoldosok, nincs se istenük, se hazájuk, csak képesek meghúzni a ravaszt, ha eljön az idő. Az ideológiájukat nem ők határozzák meg, hanem a sajtó a maga varázsköpenyével, amelyet ráterít jótékonyan az egyes emberekre, s így lesz egy torzonborz vadállatból szabadságért harcoló, tiszta lelkű forradalmár, így lesz a szíriai katonaságból Vörös Hadsereg, így lesz az emberekből meghatározott bábu a nagyfiúk által játszott táblán. A modern technika pedig képes arra, hogy élőben közvetítse a háborút, és az igazán ördögi benne az, hogy ezt a közvetítést nem lehet megkülönböztetni a propagandától.
A sajtó ugyanúgy felveszi a zsoldját, mint a torzonborz fegyveres, ugyanúgy lehet propagandaadó, hamis próféta, hazug kormányszócső vagy külföldről támogatott provokációs eszköz, mint a háborúban minden más, attól függ, hogy ki mondja róla. Az egész szíriai háború során egy olyan civil szervezet adatait használta a teljes nyugati sajtó, amely Londonban működik, és állítólag kiterjedt aktivistahálózattal rendelkezik. A háború hősei a fehér sisakos mentők, akiket egy brit katona hívott életre, és hirtelen politikai tényezővé váltak, hiszen megkapják a támogatást az Egyesült Államoktól, következésképp Szíria és az orosz sajtó amerikai ügynököknek nevezi őket. Mivel pedig a Fehérsisakosok – akik tényleg karnyújtásnyira voltak a Nobel-békedíjtól – egy gyékényről árultak az al-Kaidával, könnyen megkapták a terrorista jelzőt megfelelő sajtótermékektől.
Ez sem igaz, de az sem, hogy lehet pokolgépekkel államot építeni. Az al-Kaida létezik is és nem is, a tagok felveszik és leteszik a fegyvert, megveszik a kenyeret a gyerekeknek és menekülnek az utcán, félnek a szíriai katonák bosszújától, és gyűlölik az oroszokat, a fanatikus, szakállas arabokat, akik pontosan olyanok, mint ők. Nem rajzfilmfigurák rombolták le Aleppót és robbantották szét Szíriát, hanem emberek, akik éltek és meghaltak itt, más érdekeket kiszolgálva és saját helyüket keresve. Semmi sem menti fel őket tetteikért és a szíriai hadsereget sem a gyilkosságokért. 2103 nappal az első puskalövés után Aleppó a pokol, és nem találni, aki vállalná a felelősséget érte.