Ebbe a kórba betegedett bele az az olasz iskolaigazgató, aki diákjai sokféle nemzetiségére hivatkozva idén eltörölte a hagyományos karácsonyi ünnepséget, betiltotta a karácsonyi dalokat és a vallási jelképek felhasználását az ünnepi készülődéshez. A télkoncertre átnevezett szerencsétlenkedés nem váltott ki osztatlan sikert az olaszok körében, így a kis Jézus maradt az iskolában, ahonnan a teljesen összezavarodott igazgató önként távozott. Hasonló fertőzés gyötörhette a norvég bevándorlási hivatal és internetes sajtó néhány dolgozóját, akik azzal a hírrel örvendeztették meg a világot, hogy azokról a templomokról, amelyek segítenek a migránsok ideiglenes elhelyezésében, el kell távolítani a vallásos szimbólumokat, Jézust, keresztet, mindent, ami sértheti a muszlimok érzékenységét. Bár a hivatal azóta tagadta, hogy ilyen utasítást adott volna, ráadásul olyan bevándorlóról sem tud senki, akinek hasonló ostobaság fordult volna meg a fejében, a két eset és a róluk kirobbant vita előrevetíti, mire számíthatunk a nem is olyan távoli jövőben.
Ezért nem árt tisztázni, hogyan gondolkodik az együttélés néhány alapvető problémájáról az, aki nem szenved az erős nemzetek keresztény gyökerű Európáját eltörölni vágyók testet-lelket romboló betegségében. Mert kétségünk ne legyen, az Európai Egyesült Államok hívei soha vissza nem térő lehetőséget látnak a népvándorlásban arra, hogy végképp ellehetetlenítsék az alapvetően etnikai alapon szerveződő, szuverén nemzetállamokat. Hiszen a más kultúrájú, más vallású, más nemzetiségű tömegek megjelenése eleve megbontja minden országban a törékeny társadalmi egyensúlyt. De ha ezt még saját önazonosságukat feladó önkéntesek hadai is az említettekhez hasonló akciókkal segítik, a folyamat gyors lesz és visszafordíthatatlan. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még Matteo Renzi olasz miniszterelnököt fogom idézni, de az e tárgyban elhangzott mondatát érdemes megtanulni. Szerinte a vallások közötti párbeszéd nem azt jelenti, hogy saját identitásunkat politikai korrektségbe fojtjuk. Képzeljük el, mit gondolnának a törökök arról a hivatalnokról, aki betiltaná a müezzin hajnali énekét arra hivatkozva, hogy szegény keresztény turisták nem tudnak aludni tőle.
Ebben a szellemben szögezzük le a következőket. Ha rászorulóként menedéket kérünk, akkor mi alkalmazkodunk a befogadók szokásaihoz. Nemhogy nem sért bennünket a kultúrájuk, vallásuk, hagyományaik semmilyen megnyilvánulása, hanem kifejezett örömmel tölt el bennünket, hogy azokat is megismerhettük. Nem követelőzünk, nem hőbörgünk, nem sértjük meg a törvé-
nyeiket, hanem aktívan támogatjuk a rajtunk segítőket abban, hogy megértsék igényeinket, és a leghatékonyabban tudják megszervezni integrációnkat. Ad absurdum, még a nyelvüket is hajlandók vagyunk elsajátítani. Illedelmesen kérjük, hogy saját szokásaink gyakorlásához, hagyományaink megőrzéséhez teremtsenek meg minden lehetséges feltételt, de nem szítunk rögtön lázadást, ha nem a mi szempontjaink az elsődlegesek. De leginkább azt szeretnénk, ha saját hazánkban alakulnának mihamarabb úgy a dolgok, hogy a lehető legrövidebb idő alatt hazatérhessünk. Ha menedékkérők vagyunk. Mert ellenkező esetben minden épelméjű ember agresszív megszállónak fog tekinteni bennünket. Ami ellen egy szavunk nem lehet.